Szívből szólok

voltál-e már úgy, hogy kezdtek felgyűlni a tennivalóid, de érezted, hogy amíg egy “kulcstennivalót” nem teszel meg, addig hiába is szeretnél nekifogni a többinek, mert nem megy…? hát így vagyok én az elmúlt hét megörökítésével. tudniillik ez utóbbit szépen tisztességesen össze kellene foglalni ahhoz, hogy utána rendesen lehessen végezni a dolgokat. azt hiszem összefoglalni nem tudom, de ha gitárral és színekkel kellene eljátsszam, akkor mindenképp ott lenne benne…mondjuk az f-dúr a-moll szeptimmel és d-moll szeptimmel… a zöld és a sárga, égszínkékkel tartkítva, kicsit lilába hajlóan az egyik sarokban… ésés lenne még benne kötelezően d-moll és g-moll, a-dúrral és megint d-mollal a végén…
ilyenkor nagyon azt kívánom, hogy bárcsak festő lehetnék, vagy zenész, vagy szobrász, hogy valami szépet hozhassak ki abból, ami már eleve szép.

na végre írhatok! már kerek egy hete van valami amit nagyon le akarok írni, megőrizni az utókornak. annyira érdekes dolog történt velem a múlthéten, hogy még most is alig hiszem el, pedig épp én beszéltem egy előző bejegyzésemben azokról a bizonyos mindennapi, normális dolgairól az életnek. ez a bejegyzés pedig nyugodtan lehetne annak a bejegyzésnek a folytatása.
na de a történet. nem tudom, hogy mond-e nektek valamit a geszler dorottya név. akinek nem, annak elmondom, hogy dorottya épp akkor volt menő műsorvezető, amikor nálunk is megjelentek a magyar tv adók, és én épp kinőttem a cartoon network időszakból. néztem párszor a tévében és megjegyeztem, úgy a nevét mint az arcát. aztán valamikor a 90-es évek közepén, ugyancsak a tévében, láttam egy videoklippet amiben dorottya szerepelt, és egyből feltűnt, viszont sem az együttes, sem a szám címe nem maradt meg. a minap pedig nagymamámnál elkaptam egy vacsoracsata részt, amiben épp ő főzött. egyből eszembe jutott, hogy szerepelt egy videoklippben, és én azt most azonnal megakarom nézni/hallgatni, mert a 90-es évek magyar zenéi a “fiatalkoromra” emlékeztetnek. aztán meg van az az érzés… amikor valami régi dologra nagyon akarsz emlékezni, és ott van a nyelveden, de mégsem akar sehogysem eszedbe jutni. lehet egy név, egy évszám, vagy a nagytata egy mondása, ami épp nagyon találna a helyzethez, de nem ugrik be sajnos… na ezek nagyon idegesítenek, és általában minden követ megmozgatok, hogy eszembe jusson amit épp akarok. ígyhát, miután feje tetejére fordítottam a youtube-ot, a zeneszöveg.hu-t, és a google se mondott semmi bíztatót, írtam iwiwen dorottyának. ő kedvesen visszaírt, hogy talán az együttes bonbon, de ennél többre nem emlékszik :o) na mondom jó, nem is ismerek bonbon számokat, nemhogy videoklippet… de mindenesetre aznap este örömmel a szívemben feküdtem le (hogy visszaírt, és hogy ez már egy kiindulópont) ahogy pedig az álom elkezdte csiklandozni a homlokamat és a szemeimet, egyszer csak beugrott egy dallam, pontosan ez:

Eleinte azt hittem ismerem ezt a dalt, és azonnal eszembe fog jutni az előadó. De nem, sehogysem jutott eszembe, és annyira felhúzott a dolog, hogy felkeltem, bepötyögtem googlebe, és kiadta, hogy bonbon - holnaptól. nézem youtube-on hogy ismerős-e, és kit látok meg a klippben? geszler dorottyát……
hihetetlen mennyiségű információ van tárolva valahol bennünk, sőt, megkockáztatnám, hogy az egész életünk, és pont úgy, ahogy megéltük. és hihetetlen, hogy csak úgy, a semmiből elő tud jönni a a fejünkben valami, amiről azt hittük, nem is tudjuk, sőt, amiről később kiderül, hogy pont az az, amit kerestünk… most csak azon kellene gondolkozni, hogy ezt hogyan lehetne jobban kihasználni. de én még midnig kábult vagyok a történtektől….. ;]]]
katt erre a képre!

szinte napra pontosan 2 éve ugyaninnen blogoltam, ahol most vagyok, ugyanilyen kellemetes körülmények között. akkor annyival könnyebb volt, hogy nem egy kézzel kellett írjak. de nem erről a változásról szeretnék ma este írni, hanem egy másikról, valamivel komolyabb változásról, ami, valahányszor csomafalvi emlékképeket nézegetek, keserű lapszéljegyzetként mindig odatolakodik a képek mellé. például a tavasz. régebb miért volt illatosabb, színesebb, miért volt finomabb a szombat reggeli tojásrántotta paradicsommal, és miért csattant másképp a szitaajtó? vagy például a téli esték. miért voltak hosszabbak? régebb egy csomafalvi téli napból mintha 18 óra egy szép téli este lett volna. most? alig érkeztem meg és éjfél van. nem tudom eldönteni, hogy szórakozik velem az idő, és megszépíti azt ami volt ahhoz képest ami van, vagy tényleg minden megváltozott?

most egy olyan jelenségről fogok írni, ami szerintem egy teljesen normális, mindennapi, egyszerű és nagyszerű velejárója az életnek, és mégis a legtöbb ember számára furcsa, misztikus, hihetetlen és persze végsősoron lehetetlen is. (ezen jelentős csoport tagjai könnyedén magukra ismerhetnek arról, hogy számukra ez a bejegyzés sem más, csak egy furcsa, elszállt de semmitmondó, mindenféle zöldségből összetákolot zagyvaság) és ha őket próbálnám rábeszélni valamire, az majdnem úgy nézne ki, mintha a vaknak magyaráznám a pirosat. ilyenre márpedig nem vetemedek (legalábbis nem ezen bejegyzés keretei között)

a jelenség lényege szerintem már mindenkinek ismerős: elképzelni valamit, és egy nap arra ébredni, hogy beteljesült. hogy ott van az orrod előtt, csak észre kell vedd. hát én valamelyik estémet azzal töltöttem a múlt héten, hogy számolgattam, hányszor volt úgy az életemben, hogy valamit elképzeltem, és anélkül, hogy olyan nagyon akartam volna, az a valami valamiért bekopogott az életembe. jobbanmondva az a valaki, mert most csak kapcsolatokra értem (baráti- ésvagy pár-). például egyszer budapesten futott át az agyamon egy szép kép, és kb fél évre rá, kaptam egy szép baráti levelet. vagy egyszer egy templomban megpillantottam valaki első perctől szimpatikusat, és két nap múlva megfogta a kezem a buszmegállóban. vagy múlt nyáron a tengerparton: amikor már kevésbé volt forró a homok egy délután, hasra feküdtem, szembe a tengerrel, farkasszemet néztem vele és közben egyszerűen csak szépnek gondoltam az elkövetkező periódusát az életemnek, és azt hiszem még annál is jobbra sikerült, mint amilyennek elképzeltem. most utoljára pedig?
egy hete egy fénykép előtt váltottam két szót valakivel valakiről, s másnap véletlenül a blogjára tévedtem. éshát, ugy-e, most is vele beszélgetek : ))

nem tudom, hogy hol az igazság: az univerzum intézi-e úgy, hogy a dolgok úgy történjenek, ahogy elképzeljük (ahogy azt manapság divatos hirdetni), vagy egyszerűen mi, tudat alatt. de valahol félúton biztos, hogy létezik egy igazság ezt illetően is.

petinek köszönhetően ma megint eszembe jutottak ezek a manapság elterjedt külföldi, világjáró blogok, ami lassan már csak nekem nincs… pedig úgy szeretnék egyet baliról vagy mexikóból : ) persze ahhoz előbb oda kéne menni, keresni egy helyet ahol van wireless, kérni egy limonádét… s megírni az első bejegyzést : ) hát na, egyszer lesz ilyenem is! : P

amikor a régi iskoláim folyósóin járok midnig úgy érzem mintha valami misztikus helyen járnék.. azért éredekesek szerintem az iskola folyósói, mert amikor ott vagyok, azokat az embereket képzelem oda akikkel ott együtt voltam… és minden évfolyam minden diákja ugyanígy azokat képzeli oda, akikkel oda együtt járt… akik pedig idén végeznek, nem fognak odaképzelni engem, és én sem fogom odaképzelni azokat, akik előttem végeztek 4 évvel… ezért gondolom úgy, hogy az iskola folyósói misztikus helyek: mindenkit ismernek, de mi sosem fogjuk teljesen megismerni őket.

van az, amikor valaki olyannal ülsz egy asztalnál és beszélgetsz, aki közömbös, és van az, amikor valaki olyannal, aki érdekel. érezted már a különbséget? úgy értem, saját magadon? ha színekkel kellene kifejezzem ezt a kétféle hangulatot, akkor az első talán szürke lenne… a második pedig olyan…világos lila:)… és ha létezik olyan, hogy tudatállapotok szivárványa, akkor én tudom, hogy melyik színt keressem rajta mindig.

nem szeretem magamban, hogy egy hónap nemblogolás után olyan nehezen tudok nekikezdeni…vagy ugyanígy, amikor valami sokáig NINCS, és aztán ismét LESZ, azt is olyan nehezen viselem…(pl augusztus végén már nyomsztott mindig, h szeptember mindjárt, s kezdődik a suli..)… vagy amikor valakit sokáig nem látok, és aztán ismét látok… akkor is olyan feszült vagyok… szóval egy szó mint száz, nem jók semmire ezek a kihagyások. azt sem mondhatom, hogy valami értelmesebb dologgal voltam elfoglalva az elmúlt kerek egy hónapban. vizsgák? volt pár, igen, de nyújtsa fel a kezét aki szerint az értelmesebb foglalkozás, mint élmények, gondolatok, érzések kutatása, körvonalazása, “aranymosása”, és kiírása magamból egy csésze tea mellett.
viszont azt sem mondhatom, hogy mind csak értelmetlen és szürke dolgokkal telt ez az idő. sőt, nagyon is ihlető volt benne egy-egy pillanat… pl amikor megbeszéled valakivel, hogy a főtér 4 sarka közül valamelyiken találkoztok, és vajon ugyanarra a sarokra mentek-e… vagy a forraltbor fölött repdeső őszinte gondolatok… vagy egy ölelés… ezek nagyon is képesek rá, hogy megihlessenek… ergo az egy hónapnyi kimaradás nem az ihlet hiányának, csakis a lustaságomnak tudható be.

sosem tudom úgy csinálni, hogy a december összefollyon a januárral, ami a gondolatokat és érzéseket illeti. az év utolsó napjaiban mindig rámtör, hogy összegezni kellene, tisztázni, következtetéseket levonni, egy évvel okosabb lenni. most is okosabb lettem. azt játszodtam ugyanis, hogy sorra vettem a hónapokat, és mi az, ami leghamarabb eszembe jut pl arról, hogy június. és érdekes módon nem egy esemény az, ami leghamarabb bekattan (pedig volt elég), hanem minden hónapról egy személy.
egy-egy értékes ember akiktől értékes lett az elmúlt évem, és, valahol én is. jóleső érzés ilyenekre rájönni magamban, és ilyen felfedezések után nem tudok nem úgy tekinteni a következő évre, mint egy nagy találkozásokban, mosolyokban és lelkiekben gazdag évre!
ezt kívánom neked is!

kíváncsi volnék, kinn hogyan vevődik észre az, hogy éppen a szívére hallgat? rajtam legtöbbször úgy, hogy letérek az eredetileg eltervezett útvonalról. séta közben a szívem egyszercsak mond valamit, hogy ő márpedig nem arra, hanem másik irányba szeretne menni, áthaladni egy sétálóutcán, elmenni egy bizonyos pad mellett, megpillantani egy kapualjat, egy lépcsőfokot, egy ablakot, esetleg fényt látni bent, és egy fehér falat, ésésés ezt a kitérőt megpecsételendő a szívem kicsit a fehér fal helyébe képzeli magát. ha az életünk a földön csak egy várakozás egy váróteremben, akkor én találom fel magam a leginkább.
de másokat is én találok fel.