Szívből szólok

ha jól emlékszem valamikor nem is olyan rég blogoltam néhány sorban, hogy mit gondolok a román meg a magyar médiáról. hát most ismételten hangot adok felháborodásomnak, de ezúttal csak az egyiket illetően. hála a jóistennek ritkán nézek tévét, de ha eszembe jut, hogy régebb mennyit néztem, elcsodálkozok: vajon akkoriban jobb dolgokat mutattak? vagy én voltam nyitottabb a mocsokra?

mostantól hivatalosan is GYŰLÖLÖM a román médiát. úgy alapból megvetem ezt a területet, merthogy megvan minden esélye, hogy szépre és jóra tanítson ezreket, és ehelyett erőszakkal, szerencsétlenségekkel, az emberi hülyeség sztárolásával, és még kitudja mi a búbánat férfiasságával tömi az agyunkat. de nem ez az oka annak, amiért ilyen kicsit sem kellemes érzéseket keltett bennem néhány román tv csatorna. hanem az az elképesztően hangos, szenzációhajhász, képmutató, a könnyek mögött a nézettségi mutatókat figyelő, örjítő médiazsivaj váltotta ki belőlem, ami egy román énekesnő hirtelen halála körül alakult ki.

egyszerre 3 csatorna élőben mutatja a temetést, jól rázoomolva a hozzátartozók arcára minden lehetséges pozicióból, hogy lássa ám a nép, kinek milyen szögből folyik a könnye!! közben régi paparazzifotókat vágnak be a megboldogultról, ügyes bajos dolgait osztják, találgatnak, spekulálnak, és ha ez még mindig nem lenne elég, íme az amitől végképp felfordul a gyomrod: párhuzamosan fut a happy hour (!!!) című műsor, ahol meghívottak az énekesnő barátai, őt véleményezik, emlékeket mesélnek, “sajnálkoznak”. nyerő kis összeállítás, igen, showműsor, aminek a fénypontja a temetés élőben. a legtöbb néző számára egy nagy zacskó tökmag mellett tökéletes délutáni kikapcsolódás. azt viszont csak remélni tudom, hogy utána néhányan felteszik maguknak a kérdést: jó, de hol van a gyász? hol van az együttérzés? merthogy ebben az egészben egy fikarcnyi gyász sincsen. csak a képmutatás és az a gusztustalan igyekezet, hogy az utolsó cseppig hasznot húzzanak valakinek a sztárságából. én ezerszer többre tartom azt a gesztust, amikor egy percre elsötétül a képernyő, mint ezt a förtelmet.

ezeket látva valamelyest megtudtam érteni, hogy egyesek belefáradnak az életbe. vagy belefáradnak abba, hogy színház az egész életük, és úgy döntenek, hogy nem várják meg a következő felvonást.

szerintem vannak könnyű utazók és problémás utazók. előbbiek azok, akik gondolkodás nélkül felpattannak a vonatra, röviden vagy egyáltalán nem is búcsúznak, a vonatablakból is midnig előre néznek, a hátizsákukban pedig szigorúan azok a dolgok vannak, amik az utazáshoz szükségesek. ezzel szemben a problémás utazók előbb jól megrágják már azt is, hogy egyáltalán útnak induljanak-e. majd az útvonalat, a búcsúzás lélekben már egy hónappal az utazás előtt megkezdődik, könnyes szemmel néznek vissza, és a hátizsákukban többet nyom a múlt, mint a jövő. és utazás alatt most természetesen nem kilóméterek megtételét értem A és B pont között.

a napokban utaztam. már hetekkel előtte elhatároztam, hogy NEM fogok nehéz hátizsákot vinni. de mégis mi az, amit kidobhatok? egyáltalán tud-e szelektálni egy problémás utazó?

valamelyik nap a főtéren sétálva megláttam egy hirdetést, hogy minden vasárnap 5től angol nyelvű istentiszteletet tartanak az evangélikus templomban. kíváncsivá tett, ugyanakkor pedig arra gondoltam, mintegy évzárásképpen is szép dolog lenne, hálát adni emberekért, dolgokért, satöbbi. ugyanolyan reményekkel nyitottam meg a templomajtót, mint általában ilyen alkalmakkor: hogy egy jóságos Kéz végigsimít majd ott, a padban ülve, és letisztítja rólam az összes lejárt szavatosságú gondolatomat. így történt, ráadásképpen pedig még egy történetet is hallottam, ami szimbolikusan nagyon is talál rám a napokban, ésúgy általában.

hernando cortez spanyol konkvisztádorról szólt, aki megérkezve az új világba megparancsolta a katonáinak, hogy égessék fel a hajóikat, hogy még csak eszükbe se jusson visszahajózni spanyolhonba, hogy üljenek csak nyugton ott mexikó partjainál és hogy a hátralevő életüket teljesen az új hon építésének szentelhessék.

minden tiszteletem az övé. felnézek az ilyen határozott emberekre, nélkülük a térképünk még mindig tele lenne fehér foltokkal és egyéb hiányosságokkal a fejünk. mégis úgy gondolom, akit igazán érdekel a jövő, az nem tudja csakúgy felgyújtani a múltat. hanem szelektál a hajók között, amik oda vezetnek. ezt meghagyom, mert ez a gyökereimhez visz. mert ebből táplálkozom. mert még szükségem lehet rá. mert ez határoz meg leginkább. mertmertmert. ezt viszont lebontom és a deszkáit felhasználom valami másra, mert csak egy korszaka volt az életemnek, aminek vége. mert már nem ad újat. mert már nincs rá szükségem. mert már csak teher. mertmertmert.

hát én valahogy így szelektáltam a napokban, és örömmel vésem be a hajónaplómba, hogy perpillanat megfelelő számú hajóval haladunk
a megfelelő irányba! : )

tematikus nap volt ez a mai, és ha elolvastad a címet akkor már tudod is, hogy mi volt a téma. egy ideje minden út rómától délre vezet. pontosan 2 éve keltette fel a figyelmemet ez a sziget, amikoris találtam egy együttest és egy számot, ami nagyon megtetszett, de sehogysem jöttem rá, hogy milyen nyelven énekelnek. aztán megtudtam, hogy “szicíliaiul”, ugyanis ott nem pont olaszul beszélnek. aztán nemrég elmentem egy szabadtéri vetítésre, abban a tudatban, hogy olasz film lesz, azt viszont nem írták ki, hogy szicíliában játszódik, és egy mukkot sem fogok érteni (az alapfokú olasztudásommal, ugye). a minap pedig véletlenül megtaláltam a neten egy ismerősömnek egy érdekes dolgozatát, ami épp egy olasz regényen alapszik. na és hol játszódik a regény története, amit nyáron elfogok olvasni? szicília szigetén.

azért érdekes szicília, és a nyelve, merthogy ott a történelem során a mediterrán térség összes civilizációja találkozott: latinok, spanyolok, görögök, és arabok is. ennek a keveredésnek lehet az eredménye a legegzotikusabb nyelv, amit valaha hallottam. de biztos vagyok benne, hogy ez a keveredés a kultúrájuk összes többi elemében is megmutatkozik.

eldöntöttem, hogy amennyire csak lehet, megakarom ismerni ezt a kultúrát, és hát miért is ne kezdeném a szicíliai konyhával? így történt, hogy ma 2 “nemzeti” ételüket is elkészítettem, turistavideókat néztem, ja és igen, a szirakuzai rádió is szólt. akkora vagányság, hogy lehet így is utazni! de az még nagyobb vagányság, hogy lehet másképp is utazni. ennek örömére pedig máris bevéstem szicília szigetét a láthatatlan noteszembe, amelyikben a világ legfontosabb látnivalóságait gyűjtöm. : )

tegnap megsajnáltam egy virágárus öregasszonyt. amióta hallottam róluk valamit, nem igazán sajnálom őket, és emellett is elmentem, de aztán meggondoltam magam. más volt a tekintete valahogy, és amúgyis: az én nagymamám este 10 után már macskával az ölében nézi a vacsoracsatát, gondoltam, és így volna ez rendjén, nem úgy, hogy itt kint csatangolunk, amikor javarészt már csak diszkóba menő fiatalokkal találkozik az ember, akik, ugye, nem kimondottan tartoznak a csokorba szedett mezeivirágok célcsoportjába. ilyen gondolatokkal fordultam meg és szaladtam az öregasszony után, aki valahogy megérezhette, mert megfordult ő is és jött szembe a virággal. és hát az egész mai napomat feldobta ez a virágcsokor: teljesen megváltozik a kedv, ha valami élő és színes van a közelemben.
de talán még valami egészen más dologtól is.

aki az élet apró csodáit keresi, annak ma este ezt tudom ajánlani:

az eső utáni nyárillattal ugyanis az a fajta biztonságérzet járja át majd a tüdőt, hogy minden a helyén van, a világban is és benned is, hogy mindenkit megtalálsz és mindenki megtalál, akit szeretnél, és hogy mindenhová elérsz és mindent átélsz, amit szeretnél, ebben az életben.

a minap megnéztem a bibliotheque pascalt. nagyon jó film, szeretettel ajánlom mindegykinek. a lényege, hogy a főszereplő nő nagyon rossz körülmények között él, kimegy londonba prostituáltnak, aztán amikor hazatér és a gyámhatóságon kikérdezik, hogy miért ment el, és miért hagyta el a kislányát, kitalál egy, hát, álomszerű, keserédes, néhol tragikus néhol meg nagyon vicces történetet, ami tulajdonképpen a film története lesz. a film végén aztán, mivel túl elszálltnak tartják a történetét, könnyek között kierőltet magából egy sokkal egyszerűbb, szürkébb, reálisabb és hihetőbb változatot az életéről. ami érdekes, hogy én mindvégig hittem a történetét, és a végén még jól fel voltam háborodva, hogy hazugságra kényszerítik a hitetlenek. de miért olyan hihetetlen, hogy amit éjszaka álmodunk, az valahol a világban épp megtörténik??

ha jól emlékszem Einstein mondta, hogy vagy úgy fogod fel az életet, hogy semmi sem csoda, vagy úgy, hogy minden csoda. hát én már egy ideje tudom magamról, hogy utóbbi kategóriába tartozom, de hogy a saját kategóriámon belül is mennyire súlyos esetnek számítok, arra ez a film döbbentett rá. vagy tessék: 28 bejegyzésemben fordul elő ez a szó: csoda.

igen, örökösen elvonatkoztatok a valóságtól, folyton valami láthatatlan rendet keresek és kivétel nélkül mindig meg is találom, a világot csak úgy szeretem megélni, mintha mindenki mindenkit ismerne, és igen, ha engem kérdezel az élet egy meghitt beszélgetés egy kicsi szobában a meleg kályha mellett. és ez pont így van rendjén. nézz hülyének nyugodtan, de a világ semmilyen kincséért sem adnám sem a csodakeresést, sem a csodáimat, amiket találok. talán velem született tulajdonság, talán saját fejlesztésű védekező mechanizmus, talán játék, talán valami halálosan komoly dolog, talán a helyes válasz egy pszichológus noteszében van, talán kár is elemezgetni, mert a szenvedély puszta megléte áldás és ajándék.

vannak nekem saját dátumaim és helyeim, ahonnan vissza tudok repülni a múltba. vannak épületeim melyek előtt elsétálva a falak elmosolyodnak és megkérdezik, mijáratban. vannak fáim a járdák mentén, melyek emlékeznek fontos pillanatokra az életemből. van egy életem ami a 80-as években ragadt és onnan közvetít, van egy életem az itt-és-mostban, ami csak egy helyben ülni és csodálkozni tud, van egy életem, ami éjjel-nappal az utcákat járja keresve a titkos helyeit, épületeit, fáit, valakit, és igen, vannak páran odakint, akik kicsit sem hasonlítanak rám, de akik mégis tükörképeim, mert köszönőviszonyban vannak a csodákkal, és mert
a tiszta szív hatalmában hisznek.

különleges kapcsolatom van a városokkal. valahogy nem tudok csupán úgy tekinteni rájuk mint egy sima térképre, mint házak és tömbházak összességére, ahol néhány út összeköti az otthonodat a munkahelyeddel, a mall-al, jó esetben a mozival, és még azzal a pár “insztitúció”-val ahová néhanapján muszáj elmenni. Márai szerint a város elsősorban egy érzés. szerintem másodsorban egy emlék. város az, ami reggelenként idegesen gyurakodik a 36-oson, de az is, ami délután fáradt szemekkel néz rád a buszmegállóban. város az, ami rád ijeszt egy sötét utcasarkon, de az is, ami bevilágítja a szíved egy nyári estén. város az, amitől nagyon könnyen elveszettnek érezheted magad, de város az is, ami ismerős arcként kiemelkedik a tömegből, magához szorít és bátorságot ad a következő lépéshez. város a szél a szamoshídon, és az a távoli kacagás amit magával hoz, város a vízcsobogás a híd alatt, az aszfalt forrósága és a macskakövek nosztalgiája, város az omladozó vakolat a sarkon, és város az a véletlen találkozás pont mellette. végsősoron pedig, a város az, ami könnyeket fakaszt amikor elhagyod, és amit midnig keresni fogsz abban a városban, ahová költözöl…

hát kb ezeket éreztem én itt, és azt hiszem elmondhatom, hogy mindent megkaptam, amit egy város nyújthat. kolozsvár bőkezű volt velem, és semmiből nem hagyott ki, ami fontos. többek között megtanított arra is, hogy a városok egy idő után nem adnak már újat a benne élőknek. olyan értelemben, hogy mindennap átélhetem Az ÉN Saját Városomat a magam módján, de sosem fogom tudni úgy átélni, mint te. mert a VÁROS mindenki számára az marad, amit valaha érzett benne.

5-ödikben megnyertem a növénygyűjtő versenyt amit a biológia tanárnő szervezett. az volt a lényege, hogy kb 20-30 vidékünkön előforduló növényt (virágokat, fűfajtákat) gyökerestől szépen kiszedjük a földből, kipréseljük, és szépen felcimkézzük, latin névvel, származási hellyel, dátummal ellátva szépen dizájnosan elrendezzük őket. az igazsághoz hozzátartozik persze, hogy 8O%-ban az édesapám keze munkáját dícsérte az én nevem alatt futó növénygyűjtemény, de ezt csak megsúgom, remélem az akkori biosz tanárnőm nem fogja olvasni a blogomat!! : )
de ez mit sem számít. a lényeg, hogy azóta is megvan bennem hajlam valamiféle növénygyűjtésre, annyi különbséggel, hogy időközben más értelmet kapott. már csak faleveleket gyűjtök. olyan helyekről, ahol valami különleges történt, ahol az a bizonyos fa, és annak levelei “tanúi voltak” valami számomra különleges eseménynek. pl van egy kipréselt juharfa levelem a seregélyesi kastély udvaráról.
a legújabb szerzeményem azonban ez a gingkófa levél, amit ezennel megmutatok neked:

számomra ez a kicsi falevél két okból is értékes. egyrészt, mert ez a legősibb ma is élő fafajta, ami 200 millió éves történelme során világokat látott elpusztulni, majd ismét felépülni. másrészt, mert pont fix ez a falevél a filológia egyetem udvarán levő gingkó fáról származik, ahol ugyancsak sokmindent láthatott: nyelvésznek készülő fiatalokat fénymásolt könyveket bújva, kint tartott német órákat, padon semmittevős kacagós lazulásokat, reményeket ébredni és reményeket kialudni, ég felé néző szemeket és bennük a hálát, ésésés még tanúja lehetett valami olyannak is, amit én csak elképzelni szoktam. akárcsak az ősei, ez a falevél is Világokat látott. és most itt van nálam, préselődik, és remélhetőleg egész életemben mesélni fog nekem 3 évről és még valamiről, ami “nem eltelt, hanem VAN”.

a napokban régi fényképeket nézegetve feltűnt, hogy szinte hamarabb megnézem a fénykép hátát, mint magát a fényképet. a tiszta fehér hátoldal letör… mikor? ki? hol? kivel? MIT? szinte bizots vagyok benne, hogy a tiszta fehér hátoldalú fényképek soha meg nem történt történetekről mesélnek. én mindig keresek valamit a fényképek hátán, ami a valósághoz köti őket. egy gyermeki krix kraxot. kicsi rajzot, monogramot, de legtöbbször egy dátumot, ami alapján elhelyezhetem azt a bizonyos pillanatot az időben. ez valamiért nagyon fontos nekem. ilyenkor az első dolgom rájönni, hogy vajon akkor, abban a pillanatban mit csinálhattam én? valahogy így: 1995, Róma. aha, itt megyek másodikba, örvendek az új macskámnak, idegesít hogy kiégettem a lila sztreccsnadrágomat a pirográffal, és szagolgatom a foszforeszkálós maci kulcstartóm műanyag szagát. ha viszont egy rövidebb írást is találok a fénykép hátán (1995, Róma, boldogság. vagy: nagyon jól érezzük magunkat, finom a fagyi, szépek az olaszok de hangosak, hiányoztok, puszi) attól még közelebb kerül hozzám az a bizonyos pillanatkép. amikor érzéseket találok megörökítve egy régi fénykép hátoldalán az olyan számomra, mint kincsesládára bukkanni, vagy egy feledésbe merült romvárost feltárni. nahát! ezek itt éreztek valamit! és éppen itt van előttem, ami akkor a szívükön volt! és egyszercsak azon veszem észre magam, hogy ez a két-három mondat nekem maga a KÉP, és az emberek és az épületek és a naplemente csak melléklet, illusztráció az Érzéshez.

meggyőztél, írok. képzeld, találtam egy jó bizonyítékot arra, hogy igazából optimista vagyok. ezt mondjuk sosem tagadtam, csak néha voltak vannak helyzetek, amikor ordít rólam az ellenkezője, és el-elgondolkodtat néha, hogy a félig tele pohár miért üres félig? na de íme a bizonyítéka valaminek: rájöttem, hogy a jó és rossz emlékeimet kicsit másképp kategorizálom egy ideje. éspedig nem jók, illetve rosszak, hanem de jó, hogy megtörtént emlékek, illetve de jó, hogy túl vagyok rajta emlékek.

HATALMAS különbség.

ilyen formában egyrészt kifejeződhet a hálám előbbiért is, meg utóbbiért is. másrészt, utóbbi kicsit úgy hat, mintha a jelenem és jövőm valami sokkal de sokkal jobb lenne, vagy legalábbis valami jobb fele haladna.
hát nem szebb megoldás, mint “jó”-val meg “rossz”-al felcímkézni minden dobozt?? nincs olyan, hogy rossz. minden jó!!! csak ki kell centizni a megfelelő nézőpontot. valakinek a szavaival élve: “minden a tálalástól függ”. hát tálaljunk szépen.
s váljék egészségünkre az is ami megtörtént, és az is, amin túl vagyunk!