Furcsa dolgokon kapom rajta magam. Például, hogy nagyon kedvesen viszonyulok idegenekhez, míg hozzám közelálló személyekhez napokig nem tudok egy jó szót szólni. Legalábbis nehezen. Forditva valahogy normálisabb lenne. Aztán rámtör a kurva büntudat, hogy ezt azért mégsem igy kellett volna.. Sokszor annyira felülvizsgálom magam, hogy szerintem már beteges. Mintha lenne egy Kata, aki cselekszik, és egy másik, aki utána eldönti, hogy hogyan is kellett volna cselekedni. Ekkor általában összeülnek a felek egy csendes zugban, beszélgetni. És valahogy mindig úgy sül el a dolog, hogy cselekvõ énemet keményen összeszidják, majd addig baszogatják amíg büneit megbánva kegyelemért esedezik. És most komoly voltam. Nagyon komoly. Fel a kezekkel, aki érti.
Archive for november, 2005
Rámtört, újra, hogy keletre akarok utazni. Nem távol keletre, hanem mondjuk Törökországba. Igen, Törökország jó lenne. Mecset és minaretek, jázmin- és mirhaillat, hangoskodó kereskedõk, bazárhangulat.. Török dohány, török kávé. Émelygõs édességek…halva. Rózsaszirom. Élénk török ritmus, és.. hastánc. Halovány fények, titkok, szerelmek. Ópium illata a levegõben. Félhold.
Van ebben valami vérpezsdítõ, valami nagyon szép, ami most nem hagy nyugodni. Nem, nem a füstölõ, és nem is a török zene teszi. Odabenn, titokzatos mélységekben valami megnyilt. Talán ilyenkor valamire emlékszem ?
Emberi törvény szembesülni a végsõ igazsággal. A visszavonhatatatlannal.
Csak állunk, könnyezve, Öt nézzük. Színtelen arca kisimult, ráncos kezében rózsafüzér,
mint utolsó mentsvár. Felvillan egy-egy múltbéli emlék.
Nevetése. Ahogy kimondta a nevem. Hogy szeretett érdeklõdni. Köhögése. Bicegõ járása.
Fáj, hogy mindez már csak emlék. Elment, itthagyott.
Õ már valami óriási titok tudója. Ismeri a rejtélyt, melyet emberi elme fel nem foghat.
Senkinek érzem magam. Porszem az univerzumban.
Létbevetettség, kérdések, kérdések, kérdések..
Fáj.
Milyen kicsi is az ember. Milyen tehetetlen. Az ember.. semmi se.
Néhány érzés, néhány elmosódott emlék a Mester rajzlapján.
Aztán egy nap Mester beteszi a fiókba, kész munkái közé.
Engedtessék meg nekem még egy ennyi ma este:
Egymás pillangói vagyunk.
Hangulatommal való azonosulásként: Mono – Life in mono, egy pohár bor és gyertyafény.
-meghajol, elvonul-
Egy éve történt.
Pillangó szállt a kezemre.
Mozdulni nem mertem, csak álltam, meredten.
Duzzadt ereimen egyensúlyozott, forgolódott, bájosan és magabiztosan csapkodva szárnyaival. Elbûvölt. Egy pillanatra megszûnt létezni a világ. Semmi, SEMMI nem volt, csak a Pillangóm és én. És mégis, MINDEN volt. Egy pillanat alatt voltam hódított és hódító, rabszolga és király. Lakatlan sziget voltam és új világot felfedezõ hajós.
Egy pillanat alatt ezernyi érzés futott át lelkemen.
Féltem
és féltettem.
Örültem
és reméltem.
Szerettem.
Szél jött, Pillangó azzal szállt el. Vártam, hogy visszatérjen. Mint kisgyerek az ünnepet, valahogy úgy vártam.
Várni, ..várni, ..várni
Azóta eltelt egy év. Elbizonytalanodtam. Megtörtént ez egyáltalán? Avagy csak álom volt? Nem tudom. Hiába próbálom meglátni, felidézni. Alakja elmosódott, körvonalai elcsúsztak. Fáj, hogy ennyire felejtek… Ki volt õ? Barát? Esetleg több? kevesebb?
Egy év. Háromszor láttam ezalatt, távolról. Ebbõl egyben biztos vagyok, másik kettõrõl kiderült,
csak hallucináltam.
-végtelen üresség-
..határoztam, megkeresem õt. Felkutatom, bárhol is legyen. Szükségem van rá. Ö is keres engem, tudom. Érzem. Kiegészítettük egymást, mint fény és árnyék, nappal és éjszaka, élet és halál. Az idõ..az meg csak egyre telt, távolabb és távolabb sodorva minket egymástól. Elhanyagolsz – mondta, halkan, és olyan végtelenül szomorúan, mint halálraítélt, ki sorsába beletörõdve várja hóhérját. És igaza volt, elhanyagoltam. Nem, nem haragból. Csupán zavart már életvitele. Zavart, hogy a világot csak megfigyelte, de sohasem élte meg. Zavart elegáns tisztánlátása, pontossága. Zavart emlékezõképessége. Évekre visszamenõleg tudta, napra pontosan, hogy mikor mi történt vele. Fájdalmait sem tudta soha feledni. Zavart már csendessége, és hogy mindenben olyan elõvigyázatos. Hogy messzebbrõl látta a dolgokat. Mintha egy hegycsúcsról figyelt volna mindent és mindenkit: minden egyszerûbbé vált szemei elõtt. Fekete-fehérben látta a világot. Jó, vagy rossz. Középút nem létezett. És borzasztóan idegesített rendmániája. Sokszor csak ült, és bámult a semmibe. Ilyenkor gondolatait rendezte. Nehéz volt kibillenteni egyensúlyából. Szinte lehetetlen. De ha valakinek sikerült, az ismét plussz munka volt neki. Újra leült, és rendet teremtett fejében. Valamiféle rituálé volt ez számára. Sosem értettem igazán. Engem másfele sodort az élet. Új környezetembe próbáltam beilleszkedni, valaminek a része szerettem volna lenni. Új barátokat szereztem, új célom volt. Tizenöt, tizanhat éve talán, hogy szó nélkül elhagytam. Még hívott párszor, üzent, keresett, de nem vettem tudomást róla. Csak most érzem igazán, hogy mekkorát tévedtem. Elakartam felejteni azt, aki igazán voltam, vagyok, más akartam lenni.. Valaki olyan, aki sosem lehetek, és talán nem is szeretnék lenni. Elhagytam az igazat a hamisért, csak mert csillogóbb volt. Itt, most, õt csalogatom vissza, és remélhetõleg õ fog majd mesélni magáról. Ámen.