Unom a románórát. Meg az egész román irodalmat. Semmi közöm hozzá, miért kell fárasztani vele.. Csak már járna le az érettségi. Vajon ha nem itt élnék is így fognám fel? Úgy csinálok mintha figyelnék..de egész máshol jár az eszem… múlt, jelen, s jövő labirintusaiban.. mint azok a játékok a napsugár hátoldalán hogy juttasd el az egeret a sajthoz vagy a macskát az egérhez. annyi különbséggel, hogy én nem tudom mi felé tartok. csak kerülgetem az akadályokat, visszatérek, más úton indulok, eltévedek, abbahagyom.. eltöröm a ceruzát, mérgesen csapom az asztalhoz. tehetetlenségemben sírva fakadok. ugyan, az önsajnálat nem megoldás. kérjünk bocsánatot a ceruzától. ismét kézbe veszem, nekivágok a “nagy útnak”. de valahol, valami mindig meggátol abban, hogy odaérjek. én, te, ő.. de leginkább én. “az egyetlen akire végső soron mindig számíthatsz, az te saját magad vagy” sose légy önmagad rabszolgája. nincs kegyetlenebb börtönőr, mint te magad. éjjel is a gúnyos kacagásodra ébredsz. meg hogy valami mászik a párnádon. majd a nyakadon. és már csak a hidegzuhany miatt várod a holnapot. légy a legjobb barátod, én mondom neked. ma nem mondtam pedig akartam, hogy köztünk működik a telepátia. ez már több mint furcsa. érdekes játék, kezdek belejönni. hogy amire sokat gondolok beteljesül. persze veszélyes, gyerekeknek csak szigorú szülői felügyelet mellett ajánlott. a gúnyosan kacagó börtönőröktől eltiltották, még a középkorban. az emberkínzás virágkorában. túl kegyetlennek tartották. szívesen ülnék most egy kávézóban. hallgatnám az esőt és farkasszemet néznék a a szürkeséggel. míg vérmes nem lenne a szemem. vagy ülnék a földön és mesélnék az elhaladó embereknek. egyiptomban talpig fehérben. elmondanám hogy muszáj kibékülniük önmagukkal. s hogy nem szabad félni ..nem szabad félni még akkor sem, ha a labirintusban néha elakadnak..
Archive for március, 2006
Oje. Szerdára vártam, errefel ma hirtelen betoppan 
Nem változott, kiszámíthatatlan, mint mindig Na, de ettöl tavasz a Tavasz, vagy nem?
“Sötéten, hallgatag
Bolyongjuk át a földi útakat;
Van fájó szívünk,
könnyezö szemünk,
És egymás mellett
mégis elmegyünk
Sötéten, hallgatag…”
(Erdödi Sándor – Hajók találkozása)
A szürkeség nem adja fel könnyen. November óta keményen harcol. Akkor vette fejébe, hogy engem márpedig eltipor. Hosszú volt az öt hónap, s bevallom, ö áll nyerésre. Öt hónap alatt sokszor letört, megalázott, térdre kényszerített. Ha dacoltam rám uszította barátait, a szmogot, és a monotonítást. Ezek a legszörnyübbek az egészben.
Eleinte csak annyit érzel, hogy a hajad már nem a régi. Aztán lassan átveszi öket a böröd, végül beleivódnak a csontjaidba.. s észreveszed, hogy már te sem vagy a régi. Közömbös lettél minden iránt. Csak ülsz az ablaknál és bámulod a betontornyokat, félpercenként kiráz a hideg és folyton úgy érzed, valami mászik rajtad. Szürke hajú, szürke szemü, elmosódott tekintet néz veled farkasszemet odakintröl. Hirtelen gúnyos kacagásban tör ki. Összerezzensz, s egyszerre rájössz: a csatát elvesztetted, behódoltál. Övék vagy. A fajtájuk lettél. Szürke és elmosódott. Közömbös. És már csak aludni szeretnél, sokat.
Igen, abszolút ö áll vezetésre. De még én is fel tudok tápászkodni, gúnyos mosollyal a szemébe tudom vágni, hogy NEM, MOST SEM.
Kezd lejárni a szezonja, érzem.
A felhök szakadoznak, s egyre többször látom a Fontosat.
