Szívből szólok

Szabadság az, ami a saját magunk által épített falon túl van.
Az elöbbi zene pedig rólam szól érzem, még akkor is ha egy mukkot nem értek belőle..

Utoljára márciusban volt ilyen forever autumn hangulatom. a 206os terem ablakainál ugyanígy hajladoztak a fenyők, fülemben ugyanez a dallam, fejemben ugyanezek a gondolatok zúgtak. De szürke falak ma valahogy a megszokottnál is magasabbak, és én egyre inkább elhiszem, hogy ezeket átlépni már sosem fogom. Ez jutott osztályrészül. Összezsugorodva, valahol egy földalatti vájatban. Ha láttad a Kontrollt, tudod miről beszélek.

Sina Vodjani – Straight to the heart

Negyven kilómétert szaladtam, többnyire hosszú hidakon. Perzsaszőnyeges, vitrines, napfényes előszoba, szakálas ember ül háttal nekem és beszélget valami nagyon fura, érthetetlen nyelven. Egy nő jön hozzám: -Gyere, mutatom az utat. Lépcsőkön megyünk fel, fehér, magas, de nagyon keskeny vasajtón át egy sárga szobában találom magam. Itt: semmi. Csak még több magas keskeny ajtó, és én kezdem szégyellni magam, mert nem tudom, melyiken kell tovább mennem. A nő kísér tovább. Újból egy sárgára meszelt szoba, újból a keskeny ajtók, újból a választás. Ez így megy kb tíz ilyen citromsárga szobán át, amelyeknek a méretük csökken, az ajtók száma meg nő. Visszaérünk az előszobába, a nő eltűnik. Én, mintha ez lenne a dolgom, ismét megteszem ezt az utat, most már egyedül. Rossz ajtókat is kinyitok, ami mögött csak fal van, de végül visszaérek az előszobába, ahol még midnig idegen nyelven beszélget ugyanaz a szakállas öreg. A huszadik körben már sikerül csak a “jó” ajtókat megnyitni. Visszaérve az előszobába, látom, hogy az öreg még mindig háttal ül nekem, még mindig idegen nyelven és ráadásul egyedül beszélget. Kijövök a házból. Halszag, nem messze kikötő. Lakodalmas menetben találom magam, de ami nem tart sokáig, a vendégek megunják és mindenki hazamegy. Én is elindulok. A járdán görkorival jön szembe a barátom, de el is megy mellettem, nem ismer fel. Ismét ugyanabban a pózban ébredek, ahogyan elaludtam, és a fáj a fejem.

péntek reggel 8, infó óra. talán emiatt van, hogy idén először jövök pénteken reggel 8-ra. volt egy csúnya álmom. menekülés, erdőben elrejtőzés, szorongás, ezek lettek visszatérő motivumaim. sebaj, így legalább mindig szép a reggel. ésés örömmel jelentem be, hogy továbbra is működik a telepátia, talán ezzel is ráakar vezeti a sors arra, hogy csak szép és jó dolgokra gondoljak. gondolj te is szép és jó dolgokra !  furcsa hogy milyen optimista vagyok ma reggel. na, búcsúzom.. pá

ki gondolná hogy még a blogírás is tud hiányozni.
múlt hetem? mintha nem is lett volna, vagy mintrha egy hétig nem szerepeltem volna a sorozatomban. tudod, mint amikor bobby eltünt a dallasban. kicsit összezavarodtam. a múltban élni pedig csudicsudiszar.. még vissza-visszapillantok, de már egyre ritkábban. aztán meg, bobby is feltámadt.
jelenben? furcsa tenniakarás, haladni akarás, de valami folyton visszatartás… mondatokat összekuszálás, hülyeség abbahagyás. Komolyra fordítva a szót, nem tudni mi lelte a macskánkat. Két hete mintha szeretethiányban szenvedne, nem találja a helyét, folyton szomorú, sápadt, egy ideje állva alszik, ma reggel hányt és hidegrázásra panaszkodik.
rólam? meg-megrázom a cellarácsokat, de hamar koppintok is gumibottal a kezemre, hogy ááállj ááálljj, eddig s ne tovább.