ma azzal a gondolattal ébredtem, hogy dejó lenne egyszer azzal a tudattal ébredni, hogy többé soha a büdös életben nem kell lefordítanom semmit.
ez a boldog 300-adik alkalom hogy belematatok a blogomba, és eldöntöttem, hogy változtatok. megmutatom a másik arcomat is, ha egyáltalán létezik ilyen, és megpróbálom legalább egy hétig nem a nyamvadt lelkivilágomat ecsetelni minden egyes bejegyzésben.
Te is szereted jól betakarni a fejed amikor lefekszel? Én akkor alszom a legjobban, ha még a fejem teteje is bevan takarva, maximum csak az orrom van kint. Igazából ez a kedvenc részem az egész napból, amikor pizsamát vehetek végre, eloltom a villanyt, fejemre húzom a takarót és szusszanok egy mélyet. Mennyire normális ez 19 évesen? …sigh…
szép hétvégém volt, csak a vége lett kicsit olyan ISTENEM DE SZÍVESEN MEGRUGDOSNÉK MOST MINDENKIT ízű. mint a cukrász, aki egész életében egy tortán dolgozott, kóstolgatta , finomította, különleges hozzávalókat keresett, szépítgette , hogy a lehető legtökéletesebb legyen, és aki végignézi, ahogy a vendég megkóstolja, elhúzza a orrát, szalvétába visszaköpi és ellöki a tányért…megalázás témája. de mielőtt még győzhetett volna az önsajnálat és bú meg bánat és mielőtt még átvonaglottam volna a negatív érzések teljes skáláján, inkább megettem egy schnitzel szendvicset és beférceltem az összes létező ruhásboltot a szórában, remélve hogy az ingek és a farmerek között visszatér az életkedvem, és a bizsergés is elmúlik, amit egy istenes nagy pofon után szokott érezni az ember. az ötlet bejött, ajánlom neked is.
és mivan, úgyis csak egy vendég volt. pont olyan, mnt az eddigiek, és azt hiszem semmivel sem másabb, mint az elkövetkezendők. és minek is háborgok, hiszen csakis magamnak köszönhetem a szart, meert én nem tudtam megtanulni ennyi tapasztalat után, hogy nem szabad olyat látni az emberekbe, ami nincs ott. és ilyenkor ugye az is eszembe jut, szinte dátumra pontosan, hogy én mikor köptem vissza a más tortáját. de ettől még természetesen nem értem meg jobban az én vendégemet. milyen közönségesek vagyunk mi halandók egytől egyig, milyen lapos, silány, primitív, agyoncsépelt, triviális, korlátolt, kiszámítható, kibaszott kurva lelkivilágunk van.
de nembaj. tiszta a fejem. szerencsére elég magas vagyok, és annyi erőm is akadt eddig még mindig, hogy a szart felülről tudjam csodálni, és ne beledugott orral.
semmin sem változtatnék, hiszem, hogy minden úgy van jól, ahogy van. most max csak előrelapozhatnékot érzek, mint mikor már unod a sok leírást. vagy felgyorsítanám az időt kicsit. teljenmá!
hát akkor boldog nőnapot, így utólag.
kíváncsi vagyok, hány boldog nő olvassa a blogomat. fel a kezekkel 
hát lakásunkból a kilátás hajszálnyit ugyan eltér, de lelkem teraszáról most valami ilyet látok, mint mikor ébredés után egy pohár frissencsavart narancslével kiállsz és hálát adsz a Napnak, hogy ismét felkelt, kicsit behunyod a szemed és csak hagyod, hogy friss tavaszillat járjon át , amikor pedig megpillantod a hegyet, rájössz, hogy igazából gyerekjáték megmászni.
és meg is hódítod, rögtön a reggeli után.
Az légy aki vagy, és érezd jól magad..
ennél megszívlelendőbb tanács aligha létezik, szerintem.
(esetemben talán még kiegészíthetjük azzal, hogy és néha mossál is, mert már lassan ki kell fordítsam a zokinikat, mosógéptől pediglen félünk mert ráz:)
rájöttem, hogy hiányoznak az otthoni nagy, önmegismerő séták. pedig ha jól meggondolom, itt még könnyebb is lenne. nem kell minden második embernek köszönni és leállni beszélgetni, mert senki nem ismer senkit. nem lehet félóra alatt eljutni a város egyik végéből a másikba, tehát akár reggeltől estig sétálhatok és gondolkozhatok, és ha még beszámítok egy bónusz eltévedést valahol a monostor negyedben, az már felérne egy személyiségfejlesztő programmal, amiért a nyugati úrinépek amúgy borsos árakat fizetnek : ) hát csináld magad. esetleg párban : ) esetleg csoportosan. vagy ne is csináld ha nem érzed szükségét, de engem időről időre összehoz a sors olyan emberekkel, akik mellett ha nem ismerem eléggé magamat, könnyen kicsúszik alólam a talaj és eltaknyolok.. közben pedig vonzanak és semmi pénzért nem engedém kisétálni őket az életemből, és megszakadna a szívem ha mégis megtennék. ha nem érted miről hablatyolok itt, az azt jelenti hogy még nem találkoztál ilyen emberekkel és nagyon szegény vagy. vagy nincs is rájuk szükséged mert nagyon gazdag vagy nélkülük is. vagy még egy csomó mindent jelenthet, ami most nem jut eszembe : )
a hétvégém szép volt és elegendően hosszú (új órarendemnek köszönhetően a csütörtök kis túlzással már hétvége) anyukám új holdnaptára szerint elseje és másodika az én napjaim voltak, ésés tényleg van benne valami. rájöttem hogy csomó mindenkim van akik nem engedik hogy elhagyjam magam, s amikor már félórákat könyökölök a szamoshíd korlátján is akad valaki, aki megkopogtatja a vállamat: ugye nem ugrani készülsz? hát annyira azért nem veszélyes a helyzet. de még ha az is lenne, az én passzivitásommal aligha tudnék műsorozni a kedves járókelőknek. maximum hagynám magam éhenhalni. de erre nem fog sor kerülni. ma is jól bevásároltam banánból, és érzem a tavaszt és centrumot szedek, és az egyre többször felbukkanó Nap sugaraiból a bőröm végre elkezdte kivonni az egocentrumot is… jó hülye lennék ha 19 évesen kezdeném unni az életem. a 82-ig sok még a tennivaló, látnivaló.
négy éve már, hogy a március 2. egyetlen embert jelent számomra. merthogy már napok óta tudom, milyen szavakkal fogom köszönteni, hogy ezen a reggelen ő az első gondolatom, s hogy már alig várom hogy boldog születésnapot kivánjak neki. de fájt hogy sosem értékelte. még bár egy erőltetett mosolyt sem kaptam, egy csakúgy mosolyt, sajnálatból. de mit is vártam tőle, aki még a saját édesanyja születésnapját is elfelejti. gyűlölte a születésnapokat, azt mondta legszivesebben ki sem kelne az ágyból egész nap. reméltem hogy lesz másképp is. aztán már csak megszokásból irtam neki, noha tudtam hogy idegesiti. ma pedig már nem is irtam, büszke vagyok magamra. nem könnyű csak úgy letenni valamit és otthagyni, amiről valamikor azt hitted örökre a tied lesz. az első szerelmét sosem felejti el az ember.
tegnap este kiderült a 80valahányéves hülyepicsa szomszédasszonyunkról, hogy a férje egy kuplerájból szedte ki valamikor a '40es években… ezek után nincs miert csodálkozni piszkos fantáziáján, hogy amikor meglátta hogy feljön egyik csoporttársam egy CDért, felhivta a tulajt hogy nálunk esténként gruppenszex partik vannak.
egyre inkább kezd elmenni a kedvem ettől a lakástól. nem csak a szomszédasszony miatt, az még elviselhető lenne. de valahogy nekem túl nagy. normális méretű szobákhoz vagyok szokva, nem ehhez a bálterem tipushoz.. szétesek benne. csak ülök és nemtudom mihez kezdjek magammal. ezért esik olyan jól Ildikó barátnémnál aludni. most is onnan jövök. szeretem ! : )
