Szívből szólok

Visszaérkezém. Te mint egyetemista havonta hányszor kell mr muscoloval kipucoltasd a lefolyókat? Most speciel a konyhairól beszélek, de mesélhetnék másfajta lefolyók éjszakájában elnyúló fekete, vagy esetleg vörösesbarna, hosszú hajszálakról is. Amiket egy idő után ugye kikell szedni. És ha bent óhajtja elfogyasztani a vacsorát akkor legyenszives evés után kivinni a dolgokat, és asztalán rendet tartani, és a szemetet nem felrakni az egekig, mert még egyszer nem fogok egy zacskóból kettőt megtölteni, az hétszentség. Egy szó mint száz, ma nekifogtam takaritani és enyhén szólva felháborodtam. Azt, hogy senkit nem juttatok emiatt most kárhozatra csak annak köszönhetik, hogy reggel 6:15kor madárcsicsergésre ébredtem, és azt csicseregték hogy jó nap ez a mai. Nem akarok okosabb lenni náluk.

Ha ünnepek alatt nem írok, az általában azért van, mert eszek. Vagy épp iszok. És úgy egyáltalán, itthonról azért írok ritkán, mert helyette inkább eszek. Vagy épp iszok. “Kolozsváron úgyis lekoplalod” alapon még a kocsonyát is megtudják etetni velem. Mert rendszerint igazuk van.

Kellemes józanodást, vakációt, napot, hetet, stb, stb.. mindenkinek.

az egyéves török hódoltság szobámban ezennel megszűnt. isztambulban elsősorban a törökök vendégszeretete vett le a lábamról, másodsorban az a bazáros aki öt tevét ajánlott a családomnak cserébe értem, harmadsorban pedig hazafiasságuk, legalábbis én ennek könyveltem el azt a furcsa tényt, hogy majd’ minden ablakban – ház oldalán – blokk oldalán – kapusason – eresz alatt török zászló van kifeszítve. a nekemiskell-nekemiskell szindróma jelei már az első napokban jelentkeztek, és az első adandó alkalommal alkudtam is egyet magamnak az öreg utcai zászlóárustól. és oylan büszke voltam rá, igazából nem is tudom miért, egy darabig a szobám falára volt kifeszítve, aztán a szekrényajtóra került, aztán a bátyám elakarta égetni merthogy mocsok fanatikus népség, aztán nem hagytam merthogy szimpatikusak, végül pedig a macska bizonyult legjobb politikusnak a családban, merthogy semmiperc alatt megoldotta a török kérdést. íme.

azt hiszem ha éjjel álmomban két istenes nagy pofont letekertek volna sem esett volna olyan rosszul, mint reggel kinézni az ablakon és látni a csillogó, havas tájat. köszöntelek, tavasz. vagy mittudomén.

ma végre fény derült a titokra. rájöttem, miért a sok szürke egy ideje, mi hiányzik az életemből már hónapok óta. a mágikus pillanatom. így visszagondolva, mióta kolozsváron vagyok aligha fordult elő.. Nem arról a pillanatról beszélek, amikor a 30-assal végigblattolod a várost és az utolsó előtti megállóban megszólal valaki a hátadnál, hogy bilete si abonamente.. igen, az is egyfajta mágikus pillanat, merthogy abban a pillanatban bármilyen mágiát felhasználnál, csak hogy valahol máshol lehess. de mégcsak nem is az a bizonyos, amit a coelho könyvekből ismersz, ha ismersz. És igazából nem is ismerheted, mert ez az én saját, különbejáratú, hátulgombolós, előlkilincses, felülcipzáros, alultépőzáros mágikus pillanatom, ami csak velem történhet meg, évente kétszer, vagy ha megerőltetem magam, háromszor. ma ismét volt telepatikus élményem. már olyan rég nem. és már úgy hiányzott. ésésés szerintem ez már természetfeletti képesség, hogy úgymondjam. amikor ellátogatsz egy számodra kedves helyre, mert valakire, valamire emlékezni akarsz, bámulod a padlót ahol valamikor állt, a kilincset amit nem is olyan rég fogott, a plakátokat amiket talán ő is megbámult a minap… és mindezt olyan időpontban persze, amikor biztos vagy benne, hogy nem lesz ott senki, de legalábbis ő biztosan nem… és amikor már teljesen ráhangolódtál, és minden porcikádat egyedül ő tölti ki, akkor felnézel: és ott van. nekem ez többet ért egy előre megbeszélt találkánál, pedig még csak nem is volt találka, mert nem vett észre. a plakátot nézte. majd továbbment.

Volt egy idő kb 10-15 éve, hogy nagymamámnál a faluban csak nagymamámnak volt parabolája és csak ő fogta a dunatv-t meg szívtévét, aztán emlékszem, hozzánk ültek be a pápaszemes öregasszonyok minden este Celestét nézni. De azóta változott a világ kérem, még Rafi Karcsiék is feljöttek mint hab a moslékra, és minden düledező vájogház oldalán ott virít a digiTV-s parabola. Nagymamám is beszereltette, de nem is olyan nagy cucc, csak a national geographicot és a travel channelt irigylem a falubeliektől. Utóbbit képes vagyok hat órán át mozdulatlanul nézni és közben még a szám is el-el tátom a szép képektől. És rájöttem hogy tulajdonképpen kétféle embertípus létezik: akik bevallják hogy nézik a fásy mulatót, és akik nem.