nem nehéz megismerni a németeket. németnek nevezzük azt a szőke hajú egyént, aki nem ad a szendvicséből, és nagyon messze teszi az alanytól az állítmányt : ) jó, túloztam. nem mindegyik szőke!! na de most komolyan. ha van türelmed olvasni, a bejegyzés végén elárulom, mi az összefüggés a szendvics és az alany-állitmány között. és lehet, hogy megszereted te is a németeket.
ma azon gondolkoztam, hogy talán pályát tévesztettem. de attól függ, honnan nézzük. ha akarom, a marketingben is felhasználhatom a kitűnő emberismeretemet, amit az évek fényesre políroztak bennem. és most nem az elhamarkodott ítélkezésekről van szó, amikor valakiről csakúgy ránézésre rögtön formálok egy véleményt, beteszem valamelyik fiókomba és örvendezek, hogy milyen jól értek az emberekhez már! (amúgy semmi gondom a fiókba pakolással, szerintem hasznos dolog, két legtöbbet nyitogatott fiókom a “megbízható” és “megbízhatatlan” fémjelzéssel vannak ellátva). na de! szeretném leszögezni, hogy a bevezetésben emlegetett németek nem estek áldozatául egyetlen fiókomnak sem, abszolút függetlenek mindenféle keleteurópai beidegződéstől, mono- és sztereótípiáktól, és szabadlábon védekezhetnek, becsszó! : )
én most arról az emberismeretről (megismerésről) beszélek, amikor valakinek a mozdulataiból, viselkedéséből olvasunk. például nekem egyből a távolságtartás jutott eszembe, amikor tegnap kinyitottam a hűtőt és megláttam, hogy a két német, akikkel lakok, hogyan pakolta be a kajáit a hűtőbe. vagy a cuccait a fürdőbe. de nem csak tőlem tartanak távolságot, mint betolakodótól, hanem egymástól is, annak ellenére, hogy 2 éve együtt laknak. ez azért kicsit nem furcsa, Ildikóm? : )) ha tudnák, hogy mi néha elkértük egymás sálát, sőt mi több, minden éjjel egy naaagy-naaagy ágyban aludtunk együtt, egy teljes éven keresztül…
de mi köze a szendvicsnek a nyelvtanhoz? nem nehéz, ezt is kiagyaltam. mondogatják ugye, hogy a nyelv, amibe születünk, ami az anyanyelvünk lesz, hatással van a gondolkodásunkra, így a személyiségünkre is. van olyan elmélet is, miszerint köztünk magyarok között azért olyan gyakori az öngyilkosság, mert duplán tagadunk (hálistennek a 7 éves unokatestvéremet ez a veszély nem fenyegeti, ő szimplán tagad. pl amikor nem látja tőlem a tévét, csak annyit mond: “semmit látok”) namármost. ha valaki próbálkozott már a német nyelvvel, láthatta, hogy milyen kucifántos utat jár be náluk egy mondatban az állítmány. van, amikor négy sorral lennebb található, mint az alany. van, amikor úgy tűnik, hogy ott sincs, és mégis ott van elrejtve. és van amikor ott van előtaggal, végződéssel, teljes díszviselettel ellátva, és mégsem érted, hogy mi köze az egész mondathoz. na és akkor itt van az én nyelv-személyiség elméletem: nem azért olyan távolságtartóak a németek, mert felvágnak/lenéznek/tartanak tőled, hanem mert erre kényszeríti őket a nyelvük. nem azért nem adnak a szendvicsükből, mert sajnálják tőled, hanem mert azon a nyelven, amelyiken ők gondolkoznak, fel sem merül, hogy esetleg lehetne
veled együtt röhögve kajálni (nagyon jó viccek esetén fordítva).
szerintem nyelvésznek is beválnék.
végül pedig irántuk érzett tiszteletem jeléül álljon itt egy kép egy szűk német utcácskáról, aminn sajnos nem fog látszani, de németek vannak kikönyökölve az ablakba, és beszélgetnek. hát ennyit a nyelv hatalmáról!
u.i. félreértés ne essék, ezt a bejegyzést a szerző már-már jóllakottan, saját szendvicsét eszegetve írta.
