Szívből szólok

olyan rég nem irtam, hogy közben a kellékesek megváltoztattak körülöttem mindent: belgiumot itthonra cserélték (ami jó), szürke eget festettek és betaszították a szomorú őszi táj minden hozzávalóját (ami rossz), a macska mellettem viszont épp e percben fordult jobb oldaláról a bal oldalára, teljesen kinyújtózkodva, ami azt jelenti, hogy nálam meleg van (ami jó).

az utolsó napokban belgiumban sokat járt a fejemben a szomorú őszi táj legfontosabb hozzávalója, a száraz levelek. ez elkerülhetetlen volt, lévén, hogy reggel és este negyedórát gyalogoltam egy erdőn át, ami nem épp fenyőerdő volt. kellemesen magányos séták voltak ezek, és így nyugodtan rugdoshattam kedvemre a szárazlapit, néha csak úgy lágyan, néha erőteljesebb lábmozdulatokkal (például amikor az erdő közepén realizáltam, hogy valahol elvesztettem egy 10-es gyűjtőjegyet). reggel még álmos fejjel, este már fáradt aggyal nem is járt semmilyen értelmes gondolat az elmémben ilyenkor, csak a leveleket néztem a lábam alatt, ők pedig engem, ahogy végigsétálok rajtuk. és akkor szerintem ott a nagy semmi közepén, ahol csak a sötét volt előttem meg utánam, és csak a száraz levelek meg én, az ősz hírnökei zörgésükkel elhipnotizáltak engem. befészkelték magukat a fejembe, kisajátítottak maguknak. az a kata, akit ismerek és kicsit te is, kiszállt belőlem, és a helyét elfoglalta egy zsáknyi száraz, zörgő levél, és mind emlékezni akartak. arra, hogy milyen jó volt nekik áprilisban, amikor az első kurzusom volt németországban – akkor ők még csak rügyek voltak, tele reménnyel, mit sem sejtve arról, hogy mit jelent igazi falevélnek lenni. vagy májusban, amikor a stuttgarti tévétorony alatt könnyeimet törölgettem a kacagástól – akkor ők már szépen zöldelltek, növögettek, megtanulták, hogy mi az a madárdal és virágillat. vagy jó volt még ezeknek a száraz leveleknek például júniusban, amikor egy vizsga után esőben rohantam haza és bőrig áztam – akkorra már beértek, megkomolyodtak, de akkor kezdték csak igazán élvezni az életet. vagy még jó volt nekik kicsit július 27-én délután 6-kor is, amikor én utolsó német sörömet ittam egy főtéri teraszon – akkor még kellemesen melegitette őket a lemenő nyári nap, de ők már az életük értelmén kezdtek gondolkozni, hogy mivégre lettek, miért pont most és miért pont itt, mit rontottak el rügyként, és ez még helyrehozható-e, és mit kell még föltétlenül véghezvigyenek, hogy majd boldogan hulljanak le?

hát igen, egy brüsszeli erdő közepén, egy zsáknyi száraz, zörgő, égetni való falevél még egyszer utoljára fel akarta idézni az életét, és ezért kibérelt engem, a gondolataimat, a lelkemet, és én hagytam nekik, egyebet mit is tehettem volna?

az eset óta gyengédebben érzek a száraz levelek iránt.

a mai nap azért egyedülálló, mert eddig a legszarabb volt brüsszeli tartózkodásom alatt. szerintem már az is egy rossz ómen volt, hogy magamtól megébredtem 6:37-kor és nem tudtam visszaaludni 7-ig, bár akkor ezt nagy optimistán én jó jelnek könyveltem el. jó volt a reggeli tusolás és a finom alma amit az erdőn végigsétálva fogyasztottam. kellemes volt felismerni azt a tényt is, hogy ha korábban indulok egy negyed órával, akkor még találok helyet a villamoson és elérem jól a metrót is.

na de a reggeli kis békés lelkemben hamar káosz lesz, amikor úgy kezdi érezni, mindneki őt basztatja. vagy mindenki engem néz például, ettől kiakadok. amikor úgy kezdődik a reggel, hogy “mifaszért néz mindenki engem”, csak nem a hajammal van valami, na akkor tudom, hogy nem jó nap lesz ez. aztán már nem kellett sok ahhoz, hogy besokalljak a mostani sztárkérdéstől: mik a terveim a jövőre nézve. mit csinálok brüsszel után. mi a következő lépés. esküszöm, ha az elmúlt 2 hónapban ezt nem fejtettem ki harminchétszer harminchét különböző embernek (több nyelven), akkor egyszer sem. pont úgy mint két éve a marketing mesteris kérdéses válaszról, lassan erről a válaszomról is apró cédulákat kellene készitsek és a farzsebemből csak úgy kikapjam, ha rákérdeznek. igen, meglehet, hogy éppen az zavar, hogy nincs konkrét tervem még a jövőmről, és csak hebegek habogok, hogy majd kialakul mint a púpos gyermek, ja, ez sincs kizárva. de ha előre tudnám, hogy januártól munkába állok a saatchi&saatchi-nál, magamat ismerve szerintem akkor sem szivesen ecsetelném a jövőmet, mint ahogy azt sem nagyon ecseteltem senkinek, hogy jövök brüsszelbe.

az egyetlen dolog, amit szivesen ecsetelnék, az az lenne, hogy mondjuk januárban férjhez megyek. vagy majd azután, hogy mondjuk januárban szülök. na ezek már érdemesek arra, hogy az ember világgá kürtölje. de amig nincsenek ilyen hirértékű információk a birtokomban, addig nem fogok sok újdonságról beszámolni a jövőmet tekintve.
meg amúgy is inkább nyáron szeretnék férjhez menni.

bocsánat mindenki, de ma főleg Zoli.

egy ideje valami perverz dolgot kezdtem csinálni, de ha még azt a kényszeres vágyat is számitásba vesszük, amivel én ezt most meg is akarom osztani a világgal, akkor nem túlzás azt állitani, hogy kétszeresen perverz vagyok.

az történt, hogy elkezdtem nézni magam a tükörben. nem csórén, ahogy most sokan gondolják, hanem csak úgy az arcomat csak. eddig ebben semmi rendellenes nincs, más is nézi az arcát, fogmosáskor, nyomkodáskor, vagy csak úgy mert ott van egy tükör, ugye. én rájöttem úgy egy hónapja, hogy van még valami, amiért tükörbe lehet nézni. amikor hirtelen nagyon nagy öröm ér, hogy lásd milyen vagy akkor! most példának okáért mondjuk, hogy egy e-mail, amit nagyon vártál már, hetek óta. egy reggel csak teszel veszel a szobádban, kirázod a paplant, összeszeded a zoknikat a földről. egyszercsak unottan rápillantassz a postaládádra, és látod, hogy megjött a levél. és nem nyitod meg még vagy 10 percig (minnél tovább birod nem megnyitani, annál tovább tart a boldogság, de nagyon személyfüggő, nekem a 10 perc is egy örökkévalóság, de közben ez a halogatás a boldogság!) ezalatt oda állsz a tükör elé és csak nézed, ahogy minden arcizmod berándul, a mosolyod a füledtől a szomszéd füléig ér, a könnycsatornád elárasztódik kellemes örömkönnyekkel, de nem csordul ki, csak úgy kicsit csillogóbb lesz tőle az egész arcod. aztán persze miután élőben, testközelből megfigyelted, miként is mutat az emberi arc miközben a lelke teljesen feltöltődik boldogsággal, ügyesen megnyitod a levelet és elolvasod.

ezt úgy egy hónapja kezdtem csinálni, vagy ha úgy tetszik, szeptemberben perverz lettem. de legalább tudom milyen vagyok, amikor boldog vagyok.

és ti tudjátok-é?