ma egy régi tulajdonságomat fedeztem fel újra: imádom ha kézbe vehetek egy folyóiratot, és mégjobban, ha kiadom érte azt a soknak tűnő pénzt és itthon lapozgathatom, és úgy egyáltalán, mindent jobban szeretek tradicionális módon ujjnyálazva olvasni, nem laptopról. ma megvettem a psychologies című havilap áprilisi számát, mert volt benne egy jó cikk arról, hogy az igaz barátok számítanak csak, és most nagyon örvendek neki(k).

mégis újabban gyakran jutnak eszembe kutyák. a cég mellett a réten például februárban fagyhalált szenvedett egy fehér kutyus, amit azóta állnadóan madarak vesznek körül és aminek minden nap fogy egy kicsit a teste. de nem muszáj ilyet látnom ahhoz, hogy kutyákra gondoljak, néha egyes emberek is úgy viselkednek, hogy akaratlanul is kutyát látok magam előtt és nem föltétlenül egy kedves bozontos bodrit.

újabban rájöttem, mennyire kutyás viselkedés az, ha valaki túlzásba viszi a tiszteletet, és, hogy ez mennyire visszataszitó számomra. talán tévedek, de mintha a törököknél, vagy valamelyik keleti népnél volt szokás, hogy térden állva kellett hozzájárulni a vezérhez, és hogy nem szabadott hátat forditani neki, háttal kellett kijönni? ezek talán csak valami film ésvagy regényfoszlányok a fejemben, talán nem is volt ilyen nép. újabban viszont mindegyre ezek a képek tűnnek fel lelki szemeim előtt, amikor látom, hogy valaki mindenképp – erővel is – segiteni akar a hatalomban felette állónak, cipeli helyette a zsákot, csak úgy mellesleg, egy vakkantás nélkül lepallja a kabátját, vagy ami nagyon röhejes, amikor hajlongani is kezd miközben szép és dicsérő szavakat mond. az elején csak mosolyogtam ezeken, de már kb jön, hogy sirjak. kétlem, hogy ez a fajta tisztelet, amit én látok nap mint nap, őszinte lenne, de ám legyen, mondjuk hogy teljesen szivből jön a kutyaság. akkor is visszataszitó. csak ki kell lehessen mutatni azt a tiszteletet kicsit emberibb módon is, vagy nem?

de az is lehet, hogy bennem van a hiba és nem tudok eléggé megalázkodni és sosem leszek jó kutyája a gazdimnak. de biztos, hogy jó gazdi sem leszek soha, mert nem sokáig tűrném ezt a fajta rajongást.

még szerencse, hogy vannak macskák.

a viszon’látás !

azt hiszem kicsit elkalandoztam. szóval ma az történt, hogy kisütött a nap. gyermekkoromban azt hittem, hogy van egy olyan szabály, hogy szombaton délelőtt muszáj süssön a nap. én úgy emlékszem például, hogy gyermekkoromban minden szombaton napsütésre ébredtem. az valahogy olyan egyértelmű volt a kicsi fejemnek. ma egy ilyen szabályos szombat volt. fogtam hát a gitárkámat és kiültem vele a teraszra, feltűrtem a nadrágom szárát és elnyúltam a délelőtti napfényben ahogy kell, behunyt a szemmel és csak úgy gitározva csendben, hogy ne nézzen fel boldog-boldogtalan. hiába, a muzikálisabb típusúak mégis felkapták a fejüket: 2 cigányleányka jött épp a szemközti blokk kukájától, ők hallgatták az előadásomat 5 percig, aztán felkiabáltak, hogy néni van-e valamije. mondtam van egy gitárom. azzal továbbálltak.

hát szóval csak annyit akartam ma szóvátenni, hogy amíg ma reggel gitárral-teával napoztam, ismét az a ritka, tavaly júniusi érzésem volt, hogy most nekem a legjobb a világon, és hogy most én vagyok a legpozitívabb ember a földön. szép érzés, ilyent kívánok csomó mindenkinek!

(talán majd facebookon is posztolom, amit David Lynch mondott, de azért itt is elfér)

a sírásmentes meghatódás szinte alig vehető észre. szerintem a legtöbb ember naponta többször is átéli, de annyira finom érzés, hogy gyakran nem is tudatosul, elvész a sok erősebb érzés között. sírásmentes meghatódás például akkor léphet fel, amikor valaki a környezetedben (pl munkában) elvégez helyetted egy apró semmiséget, puszta figyelmességből, kedvességből. vagy ad neked egy darab nápolyszeletet, mert épp a városban járt és eszébe jutottál, vagyvagy kinyitja neked az ajtót, ugyancsak kedvességből. vagy amikor valaki megnyílik előtted egy pillanatra, amikor a szemed láttára sebezhető lesz, van hozzá bátorsága, hogy mondjon neked két igazán őszinte szót !

ezek olyan élethelyzetek, amikor, ha kellően finoman hangolt vagy te magad is, könnyen elkaphat a sírásmentes meghatódás, és kis szerencsével még tudatosul is a nap végén, hogy meghatódtál egy apró semmiségen, és milyen jó neked már, hogy érzel ilyen igazán emberi dolgokat.

a postás néniről tudni kell, hogy kicsike (jó, mellettem senki nem nagy, de ez a néni kb pont fele az én méretemnek). biciklivel hordja ki a leveleket, ennek következtében nagyon pirospozsgás az arca, és miután letekert több kilómétert a -15 fokban, még képes felmászni hozzánk a lépcsőkőn, és mosolyogva átadni a leveleket (nyújtózkodva feltenni a pultra), kedvesen aláírást és pecsétet kérni rá. engem az hatott meg leginkább a néniben, hogy biciklivel jár fel a mezőn a recsegő-ropogó hidegben is! olyan szinten meghat egy postás ezen elhivatottsága, hogy pl valahányszor elmegy tőlünk, mindig muszáj ott álljak az ablak mellett és végignézzem, ahogy elrendezi a csomagokat a bicikli táskájában, felül arra a hattttalmas biciklire, és nagy lábnyújtásokkal szépen visszateker a mezőn át a faluba.

csak számomra olyan megindító az, amikor valaki a munkáját alázattal, elhivatottsággal végzi? aki nem háborog, hogy miért van hideg, miért kell olyan messze vinni a levelet, miért nem adnak autót, miért így – miért nem úgy. van valami nagyon nyugtató az ilyen emberekben. szinte már biztonságban érzem magam mellettük – mert hát jöhet földrengés, hóvihar, elzárhatják a gázt oroszországban és elfogyhat a kőolaj és megállhat az internet is, amíg vannak egyszerű emberek, akik az egyszerű munkájukat kedvesen és elégedetten és örömmel és háborgás nélkül elvégzik, addig lesz élet a Földön is, azt hiszem.

van csomafalván a házunk fölött egy erdő, és annak a tetején egy rét, ahonnan belátni az egész medencét. nekem az egy nagyon kedvenc helyem. amikor ott vagyok elképzelem, hogy amit ott lent látok, az az élet.
a véletlenül későnkelés, a rohanás, a gödör amibe belecsattan az autó miközben rohanok, aki tökölődik előttem az úton, a szürke gondolatok a fejemben és másokéban, a harag amit érzek valahányszor kilépek a transilvania bank ajtaján, az önsajnálat, mert képtelen vagyok határozottan kiállni a saját érdekeim mellett, vagy önutálat, mert képtelen vagyok a haragomat akárki szembejövőre rázúditani, előbb megvárom, amíg egy teljesen ártatlan, mit sem sejtő, szerető családtag / nagyon közel álló személy megjelenik, és akkor kegyetlenül megosztom vele az érzést.

ezt így mind-mind odaképzelem a hegyek közé, a medencébe, én meg közben ott ülök fent egy nagy, nap melegítette kövön, egy fűszállal a számban, és teljesen független vagyok tőlük. jól lenézem őket, és még mosolygok röhögök is egymagamban azon a katán, aki ott idétlenkedik a hegyek között és mindezt végigvonszolja az amúgy szépséges életén.

ez a gyakorlat lehet a magyarázata a fent említett statisztika meghökkentő eredményének.

na de. jó az a 8 perc reggel és délután, amikor oda- illetve hazavezetek, mert a kedvenc cd-met hallgatom. jó az a 10 perc lopott teázás a konyhában (amikor nincs nagyon főnökveszély) – olyankor megnyugszom. jó amikor németül szólal meg valaki a vonal másik végén – olyankor arra gondolok, hogy akivel beszélek az most olyan közel van a tavaly nyárhoz… jó az is, amikor csak azért telefonál valaki, hogy faxhangot kérjen – olyankor az agyam lustábbik fele örvendezik. jó, amikor már 2 órája tart egy tárgyalás egy görög-román-angolt keverő klienssel, mert akkor már egész jól belejöttem a németbe. jó amikor paprika is van a szendvicsemhez, mert úgy nem olyan egyhangú. jó amikor eszembe jut, hogy zenét is hallgathatok, mert az mindig feldob. és még jó az is, amikor tudok mosolyogni valaminn, mert olyankor valaki másra is átragad a jókedvem.

hát eddig ennyi a jó.
ha még lesz, mindenképpen szóvá teszem.

sziák ! : )

ez most hülyén jön ki, tudom, mert nem történt tragédia. megvan minden végtagom és mozgatni is tudom őket, egészséges szerető emberek vesznek körül és a macskám is itt fetreng mellettem az asztalon, ami arra enged következtetni, hogy kurva meleg van a szobámban. ennek ellenére mégis úgy érez a kicsi lelkem, ahogy fennebb illusztráltam.

ma feltettem magamnak a kérdést, hogy ha már így alakult, vajon mi az, amit nekem az élet itt és most akar megtanítani? az iktatóprogram használatán kívül, és az ékszíj meg a villástargonca német megfelelőin kívül még mit kell nekem ezen az első munkahelyen megtanulni, talán azt, hogy semmi sem örökérvényű?