ez a hónap mindig elidegenít a blogomtól, valóban. az augusztust midnig kicsit úgy képzeltem, mint egy hegycsúcsot, aminek a meghódítására január elsején indultam el. augusztus az év fénypontja, amit mindenki vár. a beteljesülés. a zajos, füstös szombat esti láz. az augusztust dobpergéssel kellene bevezetni, és tapssal kellene zárni. ami utána jön az már az ereszkedés a völgybe, a lejtő, a másnapi takarítás, a vasárnap esti pihenés. és hát annak is nagyon örvendek, hogy mi vagyunk az egyetlen hónap szülöttjei, akik elmondhatjuk, hogy csillagok hulltak az égből amikor világra jöttünk, hátnem fanntasztikus, rita és a többiek? : ))

kihasználva, hogy a CFR 50%-os kedvezményt ad, mert egyetemistaként azon vagyok, hogy gyarapítsam a román állam szellemi tőkéjét, és a MÁV 90%-osat, csak mert határon túli magyarnak születtem (vicces, nem?), augusztusban nagyon olcsóért sikerült megmártóznom végre a magyar tengerben is. úgy tűnik, az augusztus ilyen borozós. bemelegítő lenne a szeptemberi szüretre? : )) augusztusban boroztunk a balaton parton, Weöres kötet ésésés holland dohány fölött. aztán augusztusban boroztunk valakivel, akinek a tekintete még mindig olyan, mint a macskáé. megigéz. és mindezt egy olyan égbolt alatt, ami szerintem a legszebb látványosság marad, bárhová is utazzon az ember. és ott van, csak fel kell nézni…

mostantól hivatalosan is GYŰLÖLÖM a román médiát. úgy alapból megvetem ezt a területet, merthogy megvan minden esélye, hogy szépre és jóra tanítson ezreket, és ehelyett erőszakkal, szerencsétlenségekkel, az emberi hülyeség sztárolásával, és még kitudja mi a búbánat férfiasságával tömi az agyunkat. de nem ez az oka annak, amiért ilyen kicsit sem kellemes érzéseket keltett bennem néhány román tv csatorna. hanem az az elképesztően hangos, szenzációhajhász, képmutató, a könnyek mögött a nézettségi mutatókat figyelő, örjítő médiazsivaj váltotta ki belőlem, ami egy román énekesnő hirtelen halála körül alakult ki.

egyszerre 3 csatorna élőben mutatja a temetést, jól rázoomolva a hozzátartozók arcára minden lehetséges pozicióból, hogy lássa ám a nép, kinek milyen szögből folyik a könnye!! közben régi paparazzifotókat vágnak be a megboldogultról, ügyes bajos dolgait osztják, találgatnak, spekulálnak, és ha ez még mindig nem lenne elég, íme az amitől végképp felfordul a gyomrod: párhuzamosan fut a happy hour (!!!) című műsor, ahol meghívottak az énekesnő barátai, őt véleményezik, emlékeket mesélnek, “sajnálkoznak”. nyerő kis összeállítás, igen, showműsor, aminek a fénypontja a temetés élőben. a legtöbb néző számára egy nagy zacskó tökmag mellett tökéletes délutáni kikapcsolódás. azt viszont csak remélni tudom, hogy utána néhányan felteszik maguknak a kérdést: jó, de hol van a gyász? hol van az együttérzés? merthogy ebben az egészben egy fikarcnyi gyász sincsen. csak a képmutatás és az a gusztustalan igyekezet, hogy az utolsó cseppig hasznot húzzanak valakinek a sztárságából. én ezerszer többre tartom azt a gesztust, amikor egy percre elsötétül a képernyő, mint ezt a förtelmet.

ezeket látva valamelyest megtudtam érteni, hogy egyesek belefáradnak az életbe. vagy belefáradnak abba, hogy színház az egész életük, és úgy döntenek, hogy nem várják meg a következő felvonást.

a napokban utaztam. már hetekkel előtte elhatároztam, hogy NEM fogok nehéz hátizsákot vinni. de mégis mi az, amit kidobhatok? egyáltalán tud-e szelektálni egy problémás utazó?

valamelyik nap a főtéren sétálva megláttam egy hirdetést, hogy minden vasárnap 5től angol nyelvű istentiszteletet tartanak az evangélikus templomban. kíváncsivá tett, ugyanakkor pedig arra gondoltam, mintegy évzárásképpen is szép dolog lenne, hálát adni emberekért, dolgokért, satöbbi. ugyanolyan reményekkel nyitottam meg a templomajtót, mint általában ilyen alkalmakkor: hogy egy jóságos Kéz végigsimít majd ott, a padban ülve, és letisztítja rólam az összes lejárt szavatosságú gondolatomat. így történt, ráadásképpen pedig még egy történetet is hallottam, ami szimbolikusan nagyon is talál rám a napokban, ésúgy általában.

hernando cortez spanyol konkvisztádorról szólt, aki megérkezve az új világba megparancsolta a katonáinak, hogy égessék fel a hajóikat, hogy még csak eszükbe se jusson visszahajózni spanyolhonba, hogy üljenek csak nyugton ott mexikó partjainál és hogy a hátralevő életüket teljesen az új hon építésének szentelhessék.

minden tiszteletem az övé. felnézek az ilyen határozott emberekre, nélkülük a térképünk még mindig tele lenne fehér foltokkal és egyéb hiányosságokkal a fejünk. mégis úgy gondolom, akit igazán érdekel a jövő, az nem tudja csakúgy felgyújtani a múltat. hanem szelektál a hajók között, amik oda vezetnek. ezt meghagyom, mert ez a gyökereimhez visz. mert ebből táplálkozom. mert még szükségem lehet rá. mert ez határoz meg leginkább. mertmertmert. ezt viszont lebontom és a deszkáit felhasználom valami másra, mert csak egy korszaka volt az életemnek, aminek vége. mert már nem ad újat. mert már nincs rá szükségem. mert már csak teher. mertmertmert.

hát én valahogy így szelektáltam a napokban, és örömmel vésem be a hajónaplómba, hogy perpillanat megfelelő számú hajóval haladunk
a megfelelő irányba! : )

azért érdekes szicília, és a nyelve, merthogy ott a történelem során a mediterrán térség összes civilizációja találkozott: latinok, spanyolok, görögök, és arabok is. ennek a keveredésnek lehet az eredménye a legegzotikusabb nyelv, amit valaha hallottam. de biztos vagyok benne, hogy ez a keveredés a kultúrájuk összes többi elemében is megmutatkozik.

eldöntöttem, hogy amennyire csak lehet, megakarom ismerni ezt a kultúrát, és hát miért is ne kezdeném a szicíliai konyhával? így történt, hogy ma 2 “nemzeti” ételüket is elkészítettem, turistavideókat néztem, ja és igen, a szirakuzai rádió is szólt. akkora vagányság, hogy lehet így is utazni! de az még nagyobb vagányság, hogy lehet másképp is utazni. ennek örömére pedig máris bevéstem szicília szigetét a láthatatlan noteszembe, amelyikben a világ legfontosabb látnivalóságait gyűjtöm. : )

az eső utáni nyárillattal ugyanis az a fajta biztonságérzet járja át majd a tüdőt, hogy minden a helyén van, a világban is és benned is, hogy mindenkit megtalálsz és mindenki megtalál, akit szeretnél, és hogy mindenhová elérsz és mindent átélsz, amit szeretnél, ebben az életben.

ha jól emlékszem Einstein mondta, hogy vagy úgy fogod fel az életet, hogy semmi sem csoda, vagy úgy, hogy minden csoda. hát én már egy ideje tudom magamról, hogy utóbbi kategóriába tartozom, de hogy a saját kategóriámon belül is mennyire súlyos esetnek számítok, arra ez a film döbbentett rá. vagy tessék: 28 bejegyzésemben fordul elő ez a szó: csoda.

igen, örökösen elvonatkoztatok a valóságtól, folyton valami láthatatlan rendet keresek és kivétel nélkül mindig meg is találom, a világot csak úgy szeretem megélni, mintha mindenki mindenkit ismerne, és igen, ha engem kérdezel az élet egy meghitt beszélgetés egy kicsi szobában a meleg kályha mellett. és ez pont így van rendjén. nézz hülyének nyugodtan, de a világ semmilyen kincséért sem adnám sem a csodakeresést, sem a csodáimat, amiket találok. talán velem született tulajdonság, talán saját fejlesztésű védekező mechanizmus, talán játék, talán valami halálosan komoly dolog, talán a helyes válasz egy pszichológus noteszében van, talán kár is elemezgetni, mert a szenvedély puszta megléte áldás és ajándék.

vannak nekem saját dátumaim és helyeim, ahonnan vissza tudok repülni a múltba. vannak épületeim melyek előtt elsétálva a falak elmosolyodnak és megkérdezik, mijáratban. vannak fáim a járdák mentén, melyek emlékeznek fontos pillanatokra az életemből. van egy életem ami a 80-as években ragadt és onnan közvetít, van egy életem az itt-és-mostban, ami csak egy helyben ülni és csodálkozni tud, van egy életem, ami éjjel-nappal az utcákat járja keresve a titkos helyeit, épületeit, fáit, valakit, és igen, vannak páran odakint, akik kicsit sem hasonlítanak rám, de akik mégis tükörképeim, mert köszönőviszonyban vannak a csodákkal, és mert
a tiszta szív hatalmában hisznek.

hát kb ezeket éreztem én itt, és azt hiszem elmondhatom, hogy mindent megkaptam, amit egy város nyújthat. kolozsvár bőkezű volt velem, és semmiből nem hagyott ki, ami fontos. többek között megtanított arra is, hogy a városok egy idő után nem adnak már újat a benne élőknek. olyan értelemben, hogy mindennap átélhetem Az ÉN Saját Városomat a magam módján, de sosem fogom tudni úgy átélni, mint te. mert a VÁROS mindenki számára az marad, amit valaha érzett benne.

számomra ez a kicsi falevél két okból is értékes. egyrészt, mert ez a legősibb ma is élő fafajta, ami 200 millió éves történelme során világokat látott elpusztulni, majd ismét felépülni. másrészt, mert pont fix ez a falevél a filológia egyetem udvarán levő gingkó fáról származik, ahol ugyancsak sokmindent láthatott: nyelvésznek készülő fiatalokat fénymásolt könyveket bújva, kint tartott német órákat, padon semmittevős kacagós lazulásokat, reményeket ébredni és reményeket kialudni, ég felé néző szemeket és bennük a hálát, ésésés még tanúja lehetett valami olyannak is, amit én csak elképzelni szoktam. akárcsak az ősei, ez a falevél is Világokat látott. és most itt van nálam, préselődik, és remélhetőleg egész életemben mesélni fog nekem 3 évről és még valamiről, ami “nem eltelt, hanem VAN”.