Szívből szólok

meggyőztél, írok. képzeld, találtam egy jó bizonyítékot arra, hogy igazából optimista vagyok. ezt mondjuk sosem tagadtam, csak néha voltak vannak helyzetek, amikor ordít rólam az ellenkezője, és el-elgondolkodtat néha, hogy a félig tele pohár miért üres félig? na de íme a bizonyítéka valaminek: rájöttem, hogy a jó és rossz emlékeimet kicsit másképp kategorizálom egy ideje. éspedig nem jók, illetve rosszak, hanem de jó, hogy megtörtént emlékek, illetve de jó, hogy túl vagyok rajta emlékek.

HATALMAS különbség.

ilyen formában egyrészt kifejeződhet a hálám előbbiért is, meg utóbbiért is. másrészt, utóbbi kicsit úgy hat, mintha a jelenem és jövőm valami sokkal de sokkal jobb lenne, vagy legalábbis valami jobb fele haladna.
hát nem szebb megoldás, mint “jó”-val meg “rossz”-al felcímkézni minden dobozt?? nincs olyan, hogy rossz. minden jó!!! csak ki kell centizni a megfelelő nézőpontot. valakinek a szavaival élve: “minden a tálalástól függ”. hát tálaljunk szépen.
s váljék egészségünkre az is ami megtörtént, és az is, amin túl vagyunk!

eszembe jutott a minap valami, amit már nem tudom, hogy idézet formájában olvastam, vagy hallottam valakitől. mindenesetre a lényege, hogy a mai fiatalságnak az a legnagyobb problémája, hogy semmi sem érdekli, semmi sem köti le a figyelmét, noha a lehetőségek, akár a 10 évvel ezelőttiekhez viszonyítva is, ma szinte határtalanok. és éppen ez a probléma. vegyünk például engem. itt van előttem egy 15 inch-es monitoron A VILÁG, és mi az ami engem ebből érdekel? a leveleim, 2 kedvenc idézetes fórum, néhány pillanat az ismerőseim életéből 2 közösségi oldalon, néhány blog amit szívesen olvasok, és, hogy honnan tölthetek ingyenesen zenét meg filmet. ENNYI. ezekben nagyjából kimerül A VILÁG iránti érdeklődésem. nem érdekel hogy a gazdasági válság éppen hol tart, nem érdekelnek a legújabb felfedezések, sem az, hogy ki kapta tavaly a darwin díjat. ezt még saját magam előtt is gyakran szégyellem, nemhogy előtted, aki mindezt olvasod. ezért most eldöntöttem, hogy összeírok egy listát azokkal a dolgokkal, amiket én személyesen ÉRDEKESnek találok, ami leköt, amit ÉRDEKLŐDÉSSEL tudok csinálni, és amit (remélhetőleg) sosem fogok megunni.
hát íme a 10 Katának legérdekesebb dolog a világon:

1. saját érzelmeim elemezgetése, honnan jönnek, mi váltja ki őket, hogyan változnak az idők során, és miket vagyok képes művelni miattuk

2. emberek megfigyelése, bennük a saját magam, illetve a totális ellentétem felismerése

3. beszélgetés ezekkel az emberekkel, egyedülcsodálkozás rajtuk, hogy léteznek, és együttcsodálkozás velük a világon, hogy olyan, amilyen

4. megfigyelni a gondolatok “útvonalát”, a furcsa összefüggéseket két gondolat között, azt a játékot, amikor beszélgetés közben egyik gondolat/téma váltja a másikat, és a végén teljesen máshova jutunk, mint ahová indultunk

5. utólag rájönni, hogy a világon minden okkal történik, észrevenni, hogy a múltam egyetlenegy pillanatának a jelenemben mekkora hatása van, megérteni, hogy mi célból történt akkor épp az, és rájönni, hogy pont így kellett történjen

6. az éjszakai égbolt alatt feküdni, csillagokat nézve magamat nagyon kicsinek érezni, és közben tudni, hogy egy egész világ él bennem is

7. távolról és magasról egy völgyre, benne házakra lenézve nagynak érezni magamat, elképzelni, hogy madár vagyok, hogy felröppenek és csak szállok amíg a szem ellát, végül belenyugodni, hogy nincsenek szárnyaim

8. családfám kutatása, annak vizsgálata, hogy milyen tulajdonságok keveredtek az egyes ágakon és ez hogyan nyilvánult meg az ág legvégén

9. régi írás/festmény, illetve régi épületek falainak tapintása, elképzelni, ahogy évszázadokkal ezelőtt ott keményen dolgoztak valaminn, és én most annak eredményét érezhetem a két kezemmel, egyfajta időutazás aminek a végén levonható a következtetés, hogy nem hiába éltek és nem hiába élnek az emberek a földön

10. figyelni az állatokat ahogy egymás között viselkednek, főleg az egymás iránti törődésüket, odafigyelésüket, ahogy bizonyos helyzetekben megvédik egymást, bármi áron

hát eddig ez lenne a top 10 nagyonérdekesség számomra, és a sorrendnek igenis van jelentősége. lehet, a vége az lesz, hogy elhülyülök. de megpróbálom majd azt is a legnagyobb érdeklődéssel fogadni. most viszont ha lehet egy kérésem: függetlenül attól, hogy rendszeresen olvasod a blogom, vagy csak véletlenül kerültél ide, gondolkozz el te is a saját top 10-eden, állíts össze egy ilyen listát, blogold ki a világnak, majd nyomtasd ki magadnak is és ragaszd az íróasztalod fölé, és foglalkozz velük sokat sokat. egy szó mint száz, ne hagyjuk, hogy érdektelenséggel vádoljanak minket : )

hát akkor zárja egy szép dalocska az áprilist, merthogy holnap május elseje (s ég a szívem belseje)

piros pont az egyetememnek, amiért van mellette egy óvoda. tavasszal pedig azért is jó egyetemre járni, mert nyitva vannak az ablakok. így történhetett, hogy a reggel 9 órás kurzuson, egy mágikus pillanat erejéig nem figyeltem a komoly dolgokra, és rajta kaptam a Gondtalanságot, amint az óvodaudvar zöld füvéről, hintáról és traktorgumi-homokozóból cenzurázatlanul beszivárgott a babeş-bolyai tudományegyetem közgáz karának 211-es termébe.

a ma reggeli nagy sietségemben, amikor 3 határdidő és 1 gyorsvonat lekésése fenyegetett, kicsiny laptopom úgy gondolta, most egyet cserben hagy ő is, és „ledől egy órára”. hirtelen valami szúró fájdalmat éreztem a gyomromban, és egy erős indíttatást a jobb kezemben, hogy mostazonnal szacskába törjek akármit ami közel van. ekkor eszembe jutott egy beköpés a k-paxból: „ááh, ma nem történt semmi különös, épp csak leszakadt a fejem kétszer de visszavarrtam cérnával. pirossal” felálltam hát és átmentem a szomszédba Marianahoz, és kértem tőle tűt meg cérnát. nem a fejemet varrtam vissza, hanem valamit, csak úgy, mert már rég meg kellett volna tenni. de a lényeg, hogy a fejem is helyre került tőle. egyszerűen jólesett arra gondolni, hogy lejárnak határidők, elmennek vonatok, de én közben úgyis valami hasznossal és nyugalmassal foglalkozom. végül pedig minden szépen elrendeződött, pont úgy, ahogy el volt tervezve az én szakadatlan fejemben, s biztos úgy is, ahogy valaki másnak a fejében is. jaés most épp a vonaton ülök, mert megyek szentgyörgyre szentgyörgynapozni : ) PÁ

néha úgy képzelem az életemet, mint egy szélvihart. ahol ha nem fogom elég erősen a másik kezét/nem fogják elég erősen az én kezemet, akár úgy elsodorhat a szél, hogy többé soha nem találunk utat egymáshoz. néha jó elengedni kezeket. s néha fáj, ha elengedik a kezemet. de az agónia annyit sem tart, mint egy üveg sör. és, ha már ki volt nyújtva, a kezem szeretné, ha úgy is maradna. és ekkor szinte magától bele akad egy másik kézbe. ha elutasítanak egy adag jóérzést bennem, azt olyandeolyan könnyen át tudom irányítani másra, hogy csoda. ilyenkor elgondolkozok: vajon az a fontos, hogy kinek a kezét? vagy csak annyi, hogy egyáltalán…?

emlékszel arra az érzésre, amikor először beléptél az iskolába, elsőben? az a bizonyos “hű, itt történnek az igazán nagy dolgok” érzés. később aztán beléptél a gimibe, ott is hasonlót sugároztak a vörös márványlépcsők. aztán az egyetem. ott hirtelen akkora tehert éreztél a válladon azon bizonyos “nagy dolgok” súlyától, mintha ismét elsős lennél, és kapkodni kezdtél az anyuka kezét keresve. aztán utána sok más, hasonló komolyságot árasztó/megkövetelő helyen jártál: nagykövetségen, bankban, rendőrségen, állásinterjún, konferencián, sorolhatnám. mind olyan helyek, ahol pofátlanul a szívedbe tolakodik az az ismerős érzés elsőből. ahol hirtelen lerohad a vigyor az arcodról és ahol köhhentessz egy szolidat mielőtt megszólalsz.
a minap beléptem az egyetemre, és meglepődtem. mert ez a belépés már nem olyan volt, mint az eddigi belépések. azt hiszem először léptem be és mentem végig oktatási intézmény folyósóján úgy, hogy közben úgy éreztem: nem itt történnek “a nagy dolgok”. messze nem. sőt, ahol a nagy dolgok történnek ott nincs sem márványlépcső, sem kamera, de még öltöny és nyakkendő sem. ahol az igazán nagy dolgok történnek az életben az nem egy helyiség, nem egy tér, nem az iskola és nem a templom és nem a parlament és nem a fehérház. ott nincs bejárat és nincs kijárat.
mert szerintem az élet igazán NAGY DOLGAI a szívünkben történnek, mindenkinek a sajátjában. lehet, hogy én a piacon jöttem rá, hogy szeretlek. és te a parkolóban érezted először, hogy el fogsz hagyni. őt pedig a 36-os megállójában sértették meg annyira, hogy úgy érzi, soha az életben nem fog tudni megbocsájtani. és x és y és z, történelmi személyiségek, a hintaszékben találták ki, hogy le fogják tarolni a szomszédos államot, végeznek az indiánokkal, a zsidókkal, önmagukkal, a Földdel, velem……….

hát NEM. egyre biztosabb vagyok abban, hogy az igazán nagy dolgok NEM egy épületben, NEM protokollszendvicsek és protokollköhhentések ésvagy mosolygások mellett történnek. hanem BENNED, és ahol éppen a szíved van.

kiraboltak. a legnyugisabb, legszebb városrészben, ahol nem is igazán várná az ember. és valami olyat vettek el tőlem, ami nem is volt az enyém, csak kölcsön kaptam. mert egy csomó minden kerül a szívünkbe zsebünkbe nap mint nap, ami nem a miénk. még akkor sem, ha éveken keresztül magunkkal hordjuk, mint egy kabalát. még akkor sem, ha a nevünkre íratjuk. még akkor sem, ha minden porcikájával azt üzeni, hogy ő márpedig a miénk. ha létezik egyáltalán valami ezen a földön, amit sajátunknak mondhatunk, akkor azok az álmaink. igaz, amit a nappali álom hoz, azt könnyen elviszi egy esti szellő. DE az álmot, és az álmodás képességét sem szellő, de még vihar sem rabolhatja el.

ma (különbözõ ide nem tartozó okokból kifolyólag) az utam egy szép kicsi csomafalvi udvarra vezetett. az udvar hatsó felében egy nem épp tiszta, de meleg ruhába öltözött, kendõs néni szõnyeget súrolt. egy vízzel teli tál fölött, tiszta erejébol súrolta, pedig nem volt sem jó idõ, sem jó kedv… látszólag. ma mégis szõnyegmosó idõ volt. köszöntem. észrevett, visszaköszönt, és abbahagyta a szõnyegmosást. elindult felém. és amig lassú lépteit figyeltem az udvar elülső feléről, ahol vártam rá, végig a szőnyegsúrolás hangját hallottam a füleimben… meleg napsütést éreztem a bőrömön, hideg vizet a kezeimen, és virágillatot, szappan illattal vegyülve, valami távoli boldogságot, és azt, hogy valahol nagyon kiestem a normális emberek időszámitásából… te jó ég, MOST VAN AZ amikor a nagymamák szőnyeget mosnak! valamikor rég nagyon is jól ismertem az évnek ezt a szakát… sürögtem-forogtam nagymamám körül, persze megvolt engedve, hogy szőnyeg helyett köveket mossak (vagy amit éppenséggel akarok), tenyeremben hordjam a szappanos vizet a tisztáló vízbe (vagy éppen fordítva).
és ehelyett mi van most? szomorúság. valamiféle kínlódás valamivel, ami nem hogy szóra, de gondolatra sem érdemes. és persze pakolás és utazás és kipakolás. már 4-edik éve. meguntam már, csinálja valaki helyettem, plz!
ilyen körülmények között az öreg néni szőnyegsúrolása kb olyan volt nekem, mint egy jóságos pofon, ami könnyeket csal a szemedbe, és jönne, hogy megköszönd. ami csak annyit mond, hogy figyelj már kata, épp nem vagy normális! a normális emberek ilyenkor szőnyeget mosnak ésvagy köveket. és pillangót kergetnek, és közben mosolyognak is. vagy legalábbis megpróbálják.

betegesen észben tartok idiótábbnál idiótább dátumokat. pl melyik nap fizettem le a 2oo6-os tengeri utazásom első részletét. mikor voltak a fényképezések 12edikben. mikor ebédeltem utoljára a filológia egyetem kantinjában (és persze azt is, hogy mit, ki ült az ajtó mellett rögtön, kivel szemben, és kit pillantottam meg rá pontonsan 12 percre és 35 másodpercre, de ezek most nem számítanak). ezt a bejegyzést nem ilyennek szántam. igazából, nem is szántam semmilyennek, merthogy nem akartam blogolni. pár nappal ezelőtt szerettem volna hamar hamar leblogolni mindent, ami bennem van. aztán akarattal csakazértis halogatni kezdtem. de ma a dátumra nézve beugrott valami (amit ide nyílván nem fogok leírni). legyen elég annyi, hogy ma 2 hónapja, hogy kicsit másképp szoktam kinézni az ablakon. és tán a tükörbe is. gyakrabban jön, hogy énekeljek. de más hangja van a csendnek is.
2 hónapja kedvesebb vagyok – de még mindig van mit csíszolni rajtam…