Szívből szólok

a mai nap azért egyedülálló, mert eddig a legszarabb volt brüsszeli tartózkodásom alatt. szerintem már az is egy rossz ómen volt, hogy magamtól megébredtem 6:37-kor és nem tudtam visszaaludni 7-ig, bár akkor ezt nagy optimistán én jó jelnek könyveltem el. jó volt a reggeli tusolás és a finom alma amit az erdőn végigsétálva fogyasztottam. kellemes volt felismerni azt a tényt is, hogy ha korábban indulok egy negyed órával, akkor még találok helyet a villamoson és elérem jól a metrót is.

na de a reggeli kis békés lelkemben hamar káosz lesz, amikor úgy kezdi érezni, mindneki őt basztatja. vagy mindenki engem néz például, ettől kiakadok. amikor úgy kezdődik a reggel, hogy “mifaszért néz mindenki engem”, csak nem a hajammal van valami, na akkor tudom, hogy nem jó nap lesz ez. aztán már nem kellett sok ahhoz, hogy besokalljak a mostani sztárkérdéstől: mik a terveim a jövőre nézve. mit csinálok brüsszel után. mi a következő lépés. esküszöm, ha az elmúlt 2 hónapban ezt nem fejtettem ki harminchétszer harminchét különböző embernek (több nyelven), akkor egyszer sem. pont úgy mint két éve a marketing mesteris kérdéses válaszról, lassan erről a válaszomról is apró cédulákat kellene készitsek és a farzsebemből csak úgy kikapjam, ha rákérdeznek. igen, meglehet, hogy éppen az zavar, hogy nincs konkrét tervem még a jövőmről, és csak hebegek habogok, hogy majd kialakul mint a púpos gyermek, ja, ez sincs kizárva. de ha előre tudnám, hogy januártól munkába állok a saatchi&saatchi-nál, magamat ismerve szerintem akkor sem szivesen ecsetelném a jövőmet, mint ahogy azt sem nagyon ecseteltem senkinek, hogy jövök brüsszelbe.

az egyetlen dolog, amit szivesen ecsetelnék, az az lenne, hogy mondjuk januárban férjhez megyek. vagy majd azután, hogy mondjuk januárban szülök. na ezek már érdemesek arra, hogy az ember világgá kürtölje. de amig nincsenek ilyen hirértékű információk a birtokomban, addig nem fogok sok újdonságról beszámolni a jövőmet tekintve.
meg amúgy is inkább nyáron szeretnék férjhez menni.

bocsánat mindenki, de ma főleg Zoli.

egy ideje valami perverz dolgot kezdtem csinálni, de ha még azt a kényszeres vágyat is számitásba vesszük, amivel én ezt most meg is akarom osztani a világgal, akkor nem túlzás azt állitani, hogy kétszeresen perverz vagyok.

az történt, hogy elkezdtem nézni magam a tükörben. nem csórén, ahogy most sokan gondolják, hanem csak úgy az arcomat csak. eddig ebben semmi rendellenes nincs, más is nézi az arcát, fogmosáskor, nyomkodáskor, vagy csak úgy mert ott van egy tükör, ugye. én rájöttem úgy egy hónapja, hogy van még valami, amiért tükörbe lehet nézni. amikor hirtelen nagyon nagy öröm ér, hogy lásd milyen vagy akkor! most példának okáért mondjuk, hogy egy e-mail, amit nagyon vártál már, hetek óta. egy reggel csak teszel veszel a szobádban, kirázod a paplant, összeszeded a zoknikat a földről. egyszercsak unottan rápillantassz a postaládádra, és látod, hogy megjött a levél. és nem nyitod meg még vagy 10 percig (minnél tovább birod nem megnyitani, annál tovább tart a boldogság, de nagyon személyfüggő, nekem a 10 perc is egy örökkévalóság, de közben ez a halogatás a boldogság!) ezalatt oda állsz a tükör elé és csak nézed, ahogy minden arcizmod berándul, a mosolyod a füledtől a szomszéd füléig ér, a könnycsatornád elárasztódik kellemes örömkönnyekkel, de nem csordul ki, csak úgy kicsit csillogóbb lesz tőle az egész arcod. aztán persze miután élőben, testközelből megfigyelted, miként is mutat az emberi arc miközben a lelke teljesen feltöltődik boldogsággal, ügyesen megnyitod a levelet és elolvasod.

ezt úgy egy hónapja kezdtem csinálni, vagy ha úgy tetszik, szeptemberben perverz lettem. de legalább tudom milyen vagyok, amikor boldog vagyok.

és ti tudjátok-é?

ha sokáig nem irok annak két oka lehet: vagy nincs amit irjak, vagy túl sok van. ez a hónap kb a közepéig az első ok miatt maradt blogtalan, a közepétől idáig pedig a második akadályozta meg, hogy csodálatos körmondataimmal elkápráztassalak titeketeket. sokminden van, de én nem birom a terjedelmes bejegyzéseket, szerintem is valahogy úgy van, ahogy egyszer valaki hires ember mondta: ha a mondandód nem fér rá egy névjegykártya hátára, nem is érdemes elmondani (ez most teljesen szabadon, lehet, hogy nem is névjegykártya hanem szalvéta, bár az mondjuk már nagyobb, főleg ha több réteges) na de ha már szalvéta akkor itt kapcsolok is a lényegre: két hete úniós zászlós szalvétával törlöm a szám ebéd után. itt vagyok brüsszelben mert úgy megokosodtam közben, hogy eljött az ideje, hogy az eu parlamentben dolgozzak. úgy kezdődött, hogy első nap már tűzriadó miatt kitoloncoltak a menzáról jól, hogy ne is tudjam használni a szalvétát. aztán menetközben (nagyduzzogva) hozzászoktam én is a 12-ik emeleti napfényes irodához. a héten strasbourgban voltak az ülések, ezért azt is láttam. zsidó negyedben volt a szállodánk, és én még csodálkoztam, hogy miért nincs ingyen wifi, énhülye. egyébként strasbourg olyan, mint egy ékszer, de a brüsszeli parlament jobban tetszik.

más. nagyon szeretem ahol lakok! város széle, erdő, reggelente 12 percet gyalogolok át az erdőn, aztán még villamos és metróval fél óra alatt beérek munkába. nagyon nagyon kedves emberekkel hozott össze a láthatatlan kéz megint, ami az életemet vezeti. ma rájöttem, hogy akárhova is utazzak, mindig az a legfontosabb, hoyg közben milyen emberekkel találkozom. ha nemjókkal, akkor utazhatok a karib tengeri szigetekre is és és gyöngyhalászhatok akárhány gyöngyöt, úgyis szegényen megyek haza. ha viszont jóindulatú, kedvesekkel, akkor az sem számit, ha nincs pénzem szuvenirre, úgyis én térek haza a leggazdagabban.
óó hát ezért olyan jó nekem mindig.

többet későőbb mert ez már egy pakk szalvéta!
vessünk véget a hétnek kellemesen!

az elmúlt napokban években elgondolkoztam folyamatosan az emberi kapcsolatokon gondolkozom…

ők jönnek szembe az utcán, nekik integetek az induló vonatról és ők köszöntenek az állomáson ha megérkezek, ők szólnak hozzám könyvekből, őket hallom a rádióból, ma épp felettük vonul el egy felhő az esti időjárásjelentés szerint. ők lopóznak be a szobámba éjjel 4 és 5 között hogy felköltsenek, hogy én teljesen éber szemekkel felüljek az ágyamban, feltámasszam a fejem, mint egy iskolapadban és figyeljem őket. és ekkor elkezdenek mindenfélét csinálni előttem. könyvtárban görnyednek vastag könyvek fölé. verset írnak. mosogatnak, leviszik a szemetet. bepakolnak, elmennek, majd visszajönnek, kipakolnak. halkan beszélnek és könnyen sírni kezdenek. őket mind szeretem. aztán vannak olyanok is, akik csak azért költenek fel éjnek idején, hogy az előbbieket kinevessék. hogy gúnyt űzzenek az egyszerűből és mindent csináljanak, ami nem mindennapi. hogy feltűnősködjenek. őket arról lehet megismerni, hogy türelmetlenek. kapkodják a tekintetüket. hogy rengeteget beszélnek és rengeteget mozognak, de őszinte szóval és őszinte mozdulattal csak szökőévenként egyszer ajándékoznak meg.
őket nem szeretem.

bár minden éjjel nagyon érdekes a felhozatal, az álom előbb vagy utóbb visszatalál a szemeimre. szerencsés esetben a mindennapi dolgokat művelőket látom utoljára, és ilyenkor, ha erőm még engedi, röviden hálát adok a tisztaságukért.

aki az elmúlt napokban követte a blogomat, az jó sok mindenről lemaradt, mert egy ideje nem írtam már. amit az eddigiekről tudni kell, az sokminden, kezdem a rosszal. papirokat kellett intézzek kolozsváron a német félévvel kapcsolatosan, természetesen nem sikerült, mert aki nyaral az nincs ott, aki nem nyaral az ott van de nem tudja mit mikor hogy hol milyen papirok kíséretében kell aláírjon nekem, aztán könnyebb neki átküldeni engem egy másik irodába egy másik nem nyaraló, ezért aztán nekem savanyú pofát vágó, barátságtalan, búvalbaszott fehérnéphez, akinek a tekintetétől én, szelíd mosolyommal, már-már megindító naivitásommal, megviselt romántudásommal és kis fehér aláírandó papirommal a kezemben szinte helyben összefosom magamat. így. a lényeg, hogy irodás papiros formalitásos dolgaim voltak és közben ettem a mérget, ennyit a rosszakról.
na de. ami jó, sőt, ami a legjobb, hogy minden nap eljön hozzám az a pillanat, amikor úgy érzem, nekem a legjobb a világon. pl amikor fekszem a napon és hozzámbújik egy doromboló cica és elalszik a fejemnél. vagy amikor az erdőből lefele menet, nagy óvatosan, hogy nehogy seggre essek, egyszecsak visszanézek, és a lemenő, nagyon messzi nap, a rengeteg fa között fix engem talál telibe és én ekkor hirtelen rájövök, hogy ha egy centivel jobbra vagy balra álltam volna meg, már nem rám sütne. vagy vagy vagy melltartóson kint állni az esőben és még nem is beszéltem a vízipisztolyról….. hát nem tudnám pontosan megmondani, hogy mi olyan jó most, de most jó. remélem másoknak is!

úgy eltelt az utóbbi 2 hét, hogy annyi időm sem volt hogy szóljak, hazajöttem. igazából még nem volt olyan igazi végreitthonvagyok érzésem, mivel már érkezésem után következő napon kellett menni ki az erdőre 3 napra, majd utána is naponta menni valahova, szedtem rókagombát, megtudtam azt is, hogy augusztusban is lehet disznót vágni ha van egy bazinagy fagyasztója az embernek, leégtem és éjjelente ráz a hideg, ettem és ittam mindent amit már rég nem, kiolvastam félig herta müller lélegzethintáját (németül ám, mert azt úgy érdemes), izzadtam kolozsváron hiába, utaztam jegy nélkül vonaton, írtam ami jött de itt nem osztom meg, azon voltam hogy feldolgozzam az elmúlt 4 hónapot és visszarázódjak az itthoni iramba és holnap lesz a szülinapom… kicsit olyan izé ez a visszarázódás. nem mintha panaszkodni akarnék, egyáltalán. csak egy kicsit sok impulzus ért odakint, túl sok újdonság egyszerre, és hát én is különlegesebbnek éreztem magam egy olyan környezetben, mint itthon. ez van. legközelebbi tervem azon dolgozni, hogy itthon is különlegesnek érezzem magam. mindenesetre ha most vonalat kellene húzzak és végkövetkeztessek, akkor azt mondanám, ez volt az egyetemi éveim legeslegvagányabb 4 hónapja.

a viszont válltáska!

ez a nap nem volt annyira jó, hogy érdemes lenne megörökíteni, ezért inkább megörökítem a tegnapot. tegnap eldöntöttük az egyik orosz lánnyal, hogy elmegyünk gothába, ami egy kicsi város 2 órányira vonattal. olyan jól telt! nem volt különösebb látnivalója a városnak, szép a főtere, van egy barokk vár és ahhoz egy várudvar (meglepő, nem?), megmég érdekes, hogy itt található a világ legrégebbi teljes épségben megmaradt barokk várszínháza. de nem ezek miatt imádom az utazásainkat, hanem ahogy a vonaton és a vonatra várakozás közben, meg a séta közben telik… olyan jókat beszélgetünk, történelemről, irodalomról, emberekről, könyvekről. imádom, hogy intelligens emberekkel vettem körül itt magamat, akik nem csak a tegnapi diszkós eseményekről tudnak csevegni, hanem pl trockij és frida kahlo esetét is ismerik. tegnap elfelejtettük, hogy vasárnap nincs 8 órás vonat, csak 9, ezért egy órát kellett várnunk az állomásban a köv. vonatra. szerencsére állt ott egy büfé ahol valami rokkerek gitároztak. odamentünk és megkínáltak pezsgővel.:) aztán jobbnak láttuk félrehúzódni, mert még a tegnapelőtti részegségtől mm…hát elég vidámak voltak.

a mai napról annyit, hogy tanulást terveztem, de nem jött össze. három ember is szomorúvá tette a napomat. nem haragszom rájuk, csakis én tehetek róla, hogy engedtem nekik. este tortát sütöttünk az észtországi tanárnőnknek, holnap délelőtt felköszöntjük vele. már nagyon izgulok:)

csókolom az egész csomafalvát!

hamar megosztom a világgal az örömömet: ma délután végre felébredt mély és hosszú álmából az a részem, aki nagyon nagyon kívánkozik már haza. úgy történt, hogy délután lasagnát készítettünk az oroszokkal, tésztát sütöttünk, aztán teáztunk röhögtünk, majd hazajöttem az egyikkel aki a szomszédban lakik és átjött hozzám beszélgetni. nekem adta az egyik táskáját és meg neki adtam az anti-stressz játékomat, amit nyomogatni kell ha stresszes vagy. aztán odáig fajult a beszélgetésünk, hogy képeket kezdtem mutogatni neki otthonról, csomafalváról, az erdei házunkról, megmutattam neki a testévremet mert nagyon kíváncsi volt, a szüleimet és a két nagymamámat is. nemrég ment el a lány, de én azóta itt csak repdesek a boldogságtól. ja meg a boltba is repdesve mentem el, amikor rájöttem, hogy elfogyott a kenyerem. és ezt a hirtelen jött boldogságot annak tulajdonítom, hogy felébredt bbennem az a kata aki valamikor április elején álomba szenderedett, mert jobbnak látta átaludni a 4 hónapot, és addig is átadni a helyét egy másik katának aki inkább angolul és németül beszél, próbálja magához szelidíteni a lakótársait, és nagyon igyekszik otthon érezni magát.

most már mindkét kata éber, örültek a találkozásnak és üzenik a világnak, hogy jól megvannak egymással. : )

hát odáig fajultak a dolgok, hogy két takaró alatt reszketek és mindjárt felveszek 2 pulóvert is, annyira lehűlt ez a júliusi este. söröztünk a központban egy padon verával az egyik orosz lánnyal, és majd odafagytam. arról beszélgettünk, hogy jó-e visszamenni helyekre, ahol jártál, és szép emlékeid vannak a helyről. én azon a véleményen vagyok, hogy nem lenne túl jó ide visszajönni mondjuk 1O év múlva, mert csak erre az időszakra tudnék gondolni, minden a mostani énemre emlékeztetne, és nem az, hogy nem szívesen emlékezek a mostani énemre, meg erre az időszakra… csakhogy túlontúl nosztalgikus vagyok, túl nagy teret engedek az életemben/gondolataimban az emlékeknek, és sokszor azon kapom magam, hogy miattuk nem tudom élvezni a jelent. ha pedig visszajönnék ide 1O év múlva, nem azon lennék, hogy jól érezzem magam, hanem azon, hogy ezen a sarkon mi történt tíz éve, meg azon a padon, meg azon a hídon ki jött szembe egyszer valamikor a múltban….

pontosabban hét nap van még hátra ebből a félévből, ebből a bentlakásból, szobából. ha a blogom kell majd emlékeztessen ezekre az utolsó napokra, ahogy az előző bejegyzésben írtam, akkor elég silány emlékeim lesznek. szerencsére más dolgok is emlékeztethetnek majd.

na de mi volt eddig. egy hete ilyenkor vonaton ültünk, egyiken a sok közül, amszterdam irányába. amszterdam a legeslegjobb város európában!! mindenesetre azok közül amelyikekben jártam, mindenképp első helyen van. olyan laza, stresszmentes, emberek ülnek az ablakban, a ház előtt, pezsgőznek, uzsonnáznak, füves cigit sodornak és nem törődnek a turistákkal akik 1 méterre tőlük sétálnak el, max rájuk mosolyognak. tetszett még, hogy mindenki nagyon biciklizik amsterdamban, és nem érdekli őket, hogy milyen bicikli: régi kattogó bicajokat hajtanak öltönyben, estélyi ruhában, miniszoknyában és ha nem vigyázol el is ütnek… és ami még tetszett, azok a csatornák, a csónakok a szélén, némelyekben laknak is, olyan kellemes lesz tőlük a város hangulata. érdekesség a régi templom körül a piroslámpás negyed: ahogy kilépsz a templomból, a szemben levő vitrinben meztelen csajok mutogatják magukat : ))) na de. megnéztük az Anne Frank házát, a tulipánmúzeumot, a szexmúzeumot, kivonatoztunk koog-zaandijk-ba, hogy lássunk sok sok sok szélmalmot, sajtmúzeumot és fapapucsmúzeumot. kb ezek voltak terítéken, és minden nagyon tetszett, kivéve az Anne Frank házat, az lehangolt. amsterdamból a hazaút volt a legkellemetlenebb. az első vonatom késett, és sorra lekéstem emiatt az összes vonatot. amikor nagy nehezen a testvérem segítségével sikerült új vonatokkal új útvonalon elindulni egy ismeretlen amersfoort nevű holland faluból, ahol ott ragadtam, akkor mitadisten, a hannoveri vonat is megállt egy alagútban, merthogy rosszak voltak a sínek. már láttam magam előtt, hogy az éjszakát egy állomásban töltöm, aztán szerencsére nem úgy lett. jobb is.

közben tegnap búcsúestet tartottunk a norvég srácnak, ma elment haza, pizzát sütöttünk és 2 adag muffint, és levelet írtunk egymásnak, amit majd csak otthon szabad elolvasni… még soha nem voltak ilyen kettős érzéseim. örvendek, hogy megyek haza, viszontlátom a családomat, a macskát, várom már az otthoni levegőt, a málnabokrokat csomafalván, az ismerős ajtókat, naaaagyon várom már a normális kenyér ízét és az otthoni finom ételeket. mindent mindent várok. ugyanakkor kicsit fáj is innen elmenni örökre. ez az utolsó szó fáj inkább… egy rakás midnenhez hozzánőttem kicsit, a megszoksz vagy megszöksz kínálatból az elsőt választottam, és 4 hónap pont elég volt ehhez. a reggeli csörömpölés a konyhában például. most ha reggel csendre ébredek, már rosszul esik, egyedül érzem magam. vagy a lakótársam visszahúzódása, munkamániája, pontossága, hogy fix 9-kor megy ki a házból és fix este 1O-kor megy fogat mosni. nem csak hogy megszoktam, de megszerettem, és nem azért, mert midnig tudom, mennyi a pontos idő. kicsit robotéletnek tűnik elsőre, de ha letörlöm a balkáni mocskot a szemüvegemről és jobban megfigyelem, akkor igenis lehet benne tisztelnivalót találni, és példát is lehet venni róla nyugodalmasan. hiányozni fog még az egész campus, a padokkal, épületekkel, zöldövezeteivel.

na ez lett volna az ízelítő egy elkövetkező mélyen nosztalgikus bejegyzésből. de azt egy másik napon fogom megírni, remélhetőleg a következő 7 nap egyikén… most még dolgom van és jövő szerdán még vizsgám is!

kívánok mindenkinek mindent ami neki jó!